A véletlen dobta vissza látómezőmbe e lenti, alig öt hónapja általam írt gondolatcsokrot. (Többen, közöttük magam is, a Baltazár naplójában megjelenő bejegyzés hatására olvastuk el Győrffy Ákos; A seholban c. írását.) Csak öt hónap, mégis távolabb vagyok saját gondolataim tartalmától és azok megfogalmazási módjától, mint más sokkal-sokkal régebbi írásaim esetében. (Miért?)
Tényleg jó írás Győrffy Ákos szövege. Felráz, egy-két percre kinyitogatjuk szemecskéinket, rácsodálkozunk, lúdbőrözünk, elgondolkodunk, aztán megy tovább az élet. Ha egyszer így van helyünk „modern emberként” a világban! Félrevezető azonban a mondatvégi felkiáltójel, mert a szerző, aki megfogalmazott egy aktuális korképet, tudatja velünk, hogy ez igazi kórkép. Hasonló hangulatú és tartalmú írás a föld sok országában megfogalmazódhatna adott jelenjeikben, máshol is történnek olyan aktualitások, amelyek nyomában megszülethetne, egy végkövetkeztetéseit tekintve is hasonló eszmeiséget és mélységeket takaró gondolatsor. Bár a „riport” jelenlegi témája és motorja itt speciálisan helyi, mégis éreznie kellene az írónak, hogy globális jelenségekre nyit. Mivel a közöny és a kiábrándultság nem igazi hungarikum. Ezt a falatot egyszerűen nem tudom lenyelni. Ezzel a módszerrel, mint olvasót és befogadót nem kell nemzeti érzéseimben még mélyebbre nyomni, ilyen irányú állapotomban amúgy is a béka segge alatt vagyok. Egyszerre és egyidőben jók és rosszak a következtetések. Mert lehet így élnünk, a permanens szégyen és megalázottság állapotában, ha ennyire vagyunk képesek. A felelősség elmaszatolásának érzem nemzeti lelkiismeretünk ostorozását, egy olyan ügyben, ahol a döntéshozók megnevezhetők. És miután elmaszatolja a felelősséget -szétosztja a közösségre- ezek után kénytelen a líra magasságaiba menekülni. Hiszen ha nem ezt teszi, akkor politizálni lenne kénytelen.
Az elmúlt héten körülbelül százötvenezer ember haláláról értesültem a médiákból. Megpróbáltam átélni, megpróbáltam beleélni magam, de már nem vagyok rá képes. Évek óta fogadom a hírműsorokból áradó világot, bevallom elfásultam. Valamiféle öntudatlan és önmagam előtt sem tisztázott védőburkot vontam magam köré a földi lét szörnyűségeivel szemben. Azokkal a szörnyűségekkel szemben, amikről a hírcsatornákból, de akár könyvekből, írásokból értesülök. És valóban, úgy veszem észre, hogy ez a védőháló már a közvetlenül megélt valóságos életemben is ott van körülöttem, arctalanná tesz, miközben magam is elkerülöm, hogy a körülöttem élők arcaiba belenézzek. Például a nálam sokkal szegényebbek arcaiba. Mert az életeikbe már régóta nem merek belenézni. Olyan szégyent érzek, amelyen semmiféle gyónás, semmiféle kollektív bűn vagy bűnösségtudat nem segít. Nincsen olyan Isten mely feloldhatna. De feloldást akkor sem kaphatok, amikor a gazdagokra nézek. Azt mondják, nem vagyok elég ügyes, elég kezdeményező, elég bátor, elég szorgalmas. Micsoda dolog, hogy gyermekeimnek nem tudok fizetős felsőfokú tanulmányokat biztosítani. Micsoda dolog, ha olyan életindulásra kényszerítem őket, amit még egy koszos ajándéklakással sem tudok segíteni. Úgy érzem valami védőhálót kellene magam köré vonni!! És úgy érzem, terelik a figyelmem, mint pulikutyák a nyájat. Lehet ezek után azt mondani, hogy közönyös vagyok, szabad ledegradálni magatartásom, de csak annak szabad ezt megtennie, aki számomra a helyes utat megmutatja. Például jelen esetben azt, hogy ebben a konkrét történetben nekem milyen cselekvési lehetőségeim vannak. Ki az, aki mozgósít, kihez és hogyan csatlakozhatom? Ha valóban az irodalom feladata annyi, hogy jó írások szülessenek, akkor a szerző már megtette a dolgát. Megírta, amit meg kellett írnia.
Egy internetes irodalmi oldal fiatal főszerkesztője, talán két éve, egy íróval szerepelt együtt a televízióban. Még valami rövid vitaféleség is kibontakozott közöttük, amit a műsorvezető fejcsóválva igyekezett a szőnyeg alá seperni. Az író azt nyilatkozta, hogy az ő személyes felelőssége, a dolgok és történések mesteri szintű bemutatása és ábrázolása, nem pedig az eseményekben való aktív részvétel. Ő író, nem pedig résztvevő. Az internetes oldal főszerkesztője ezen felháborodott, és felvetette, hogy ez kevés, nem lehet csupán passzív krónikás az irodalmár. Nem „jegyzetelgethet” kényelmes írói székéből szemlélve életünk, testet és lelket dermesztő viharait. Nem szabadna az irodalmiság biztonságos partján állva, fényképezni, filmezni, jól szerkesztett mondatokkal leírni egy fuldoklás történéseit. Teszem hozzá, nem írói, emberi kötelesség a példamutató magatartás „megcselekvése”.
Ezek után mit kell holnap cselekednem, ha az utcán elmegy mellettem egy hajléktalan? Ott, azon a helyszínen ahol a seholból jövők és a seholba igyekvők összetalálkoznak.
Az elmúlt héten körülbelül százötvenezer ember haláláról értesültem a médiákból. Megpróbáltam átélni, megpróbáltam beleélni magam, de már nem vagyok rá képes. Évek óta fogadom a hírműsorokból áradó világot, bevallom elfásultam. Valamiféle öntudatlan és önmagam előtt sem tisztázott védőburkot vontam magam köré a földi lét szörnyűségeivel szemben. Azokkal a szörnyűségekkel szemben, amikről a hírcsatornákból, de akár könyvekből, írásokból értesülök. És valóban, úgy veszem észre, hogy ez a védőháló már a közvetlenül megélt valóságos életemben is ott van körülöttem, arctalanná tesz, miközben magam is elkerülöm, hogy a körülöttem élők arcaiba belenézzek. Például a nálam sokkal szegényebbek arcaiba. Mert az életeikbe már régóta nem merek belenézni. Olyan szégyent érzek, amelyen semmiféle gyónás, semmiféle kollektív bűn vagy bűnösségtudat nem segít. Nincsen olyan Isten mely feloldhatna. De feloldást akkor sem kaphatok, amikor a gazdagokra nézek. Azt mondják, nem vagyok elég ügyes, elég kezdeményező, elég bátor, elég szorgalmas. Micsoda dolog, hogy gyermekeimnek nem tudok fizetős felsőfokú tanulmányokat biztosítani. Micsoda dolog, ha olyan életindulásra kényszerítem őket, amit még egy koszos ajándéklakással sem tudok segíteni. Úgy érzem valami védőhálót kellene magam köré vonni!! És úgy érzem, terelik a figyelmem, mint pulikutyák a nyájat. Lehet ezek után azt mondani, hogy közönyös vagyok, szabad ledegradálni magatartásom, de csak annak szabad ezt megtennie, aki számomra a helyes utat megmutatja. Például jelen esetben azt, hogy ebben a konkrét történetben nekem milyen cselekvési lehetőségeim vannak. Ki az, aki mozgósít, kihez és hogyan csatlakozhatom? Ha valóban az irodalom feladata annyi, hogy jó írások szülessenek, akkor a szerző már megtette a dolgát. Megírta, amit meg kellett írnia.
Egy internetes irodalmi oldal fiatal főszerkesztője, talán két éve, egy íróval szerepelt együtt a televízióban. Még valami rövid vitaféleség is kibontakozott közöttük, amit a műsorvezető fejcsóválva igyekezett a szőnyeg alá seperni. Az író azt nyilatkozta, hogy az ő személyes felelőssége, a dolgok és történések mesteri szintű bemutatása és ábrázolása, nem pedig az eseményekben való aktív részvétel. Ő író, nem pedig résztvevő. Az internetes oldal főszerkesztője ezen felháborodott, és felvetette, hogy ez kevés, nem lehet csupán passzív krónikás az irodalmár. Nem „jegyzetelgethet” kényelmes írói székéből szemlélve életünk, testet és lelket dermesztő viharait. Nem szabadna az irodalmiság biztonságos partján állva, fényképezni, filmezni, jól szerkesztett mondatokkal leírni egy fuldoklás történéseit. Teszem hozzá, nem írói, emberi kötelesség a példamutató magatartás „megcselekvése”.
Ezek után mit kell holnap cselekednem, ha az utcán elmegy mellettem egy hajléktalan? Ott, azon a helyszínen ahol a seholból jövők és a seholba igyekvők összetalálkoznak.
.jpg)
