(Kánon a digitális korban címmel, konferencia megtartására került sor még 2003-ban a BME Oktatói klubjában. A dokk vezetői, pontosabban Babarczy Eszter felkérték az irodalmi kikötő látogatóit, hogy reagáljanak a témában, kedvük szerinti hosszúságban és mélységben, megadva azt az irányulást, hogy a kánon értelmezési területe a kultúra vonatkozásában értendő. Valójában a cím ezek után a következő módon alakulna: kulturális kánon a digitális korban. Én négy rövidebb részletben tettem fel hozzászólásomat, amely most egy utólagos szöveggondozás után kerül fel e felületre. )
A kérdés körül topogva, megpróbálom magam számára érthetővé átdolgozni. Tehát, mi a követendő irányadó szabály, pontosabban mi a mérték, a kultúra területén, a digitális korban, vagyis korunkban.
Jól kérdezni már önmagában művészet, de ezt a ragyogást most én személyesen nem érzem, (egyéni dolog), mivel számomra hiányzik a kérdésből az a konkrétság, ahová a gondolatok célkeresztjét rá lehetne irányítani. Pontosan azt fedi homály, hogy mire kíváncsi a kérdező. Persze az is lehetséges, hogy a rátekintésnek a címben megadott nagytotálja akaratlagos a kérdés megfogalmazójától, mivel az általa megadott téma, még ezek után is érdekes tud maradni. E nyugtalanító érdekesség még tovább fokozódik azáltal, hogy a becserkészéséhez vezető útra is rá kell találni, ösvényt keresni, először még csak a kérdés felé. Ha ez így van, akkor megpróbálok most egy olyan közeledést választani, ahol saját gondolataim csapásán viszonylag kényelmesen és főleg gyorsan haladhatok.
A kultúrához való kapcsolódásunk jelenében, egy hármas tagozódás fő irányait lehet kitapintani, amelyek nem választódnak el mereven egymástól. Mik ezek a tagozódások?
Az első: a kultúra elszenvedésének és elsajátításának időszaka. Ez az elsajátítás jellemzően; csecsemő, gyermek, tanuló és ifjú életszakaszainkban történik, a későbbi építkezések alapjainak lerakása miatt, a legfontosabb és legmeghatározóbb szakasz. Eltekintek most attól a körülménytől, hogy ideális esetben és elvileg a folyamat életünk végéig is eltarthat. (Idős családtagom, nyolcvan éves kor felett kezdett számítógépes tanfolyamra járni, valamint angolt tanulni hozzá. Ez, és a hasonló esetek azonban inkább kirívóak, nem az átlagteljesítményeket és átlagérdeklődéseket mutatják.)
A második időszak: amikor a lerakott alapokon, mint többé-kevésbé aktív és tudatos FELNŐTT FOGYASZTÓK jelenünk meg. Ez a periódus, döntően a „felnőtt” életkorunkat jellemzi, és hogy biológiai életkorunk területén mikor zárul le, az most közömbösnek tűnik számomra.
Harmadik időszak: a kultúra átadásának ideje. Szaporodási szokásaink alapján (jellemzően 20-35 év) már a felnőtt korunk elején megkezdhetjük a megtanult kultúra családon belüli átadását, főleg ha a gyermek a fent említett szakasz elején születik.
A felvázolt folyamat során, az információ felvevőből, információ hordozóvá, majd kulturális információink átadóivá leszünk. Átadjuk gyermekeinknek azokat a kultúr-pofonokat, kultúr-simogatásokat, üres, félig telt vagy teli ajándékkosarakat, amiket mi kaptunk családunktól, történelmi korunktól és a társadalmi környezettől, valamint azt, amelyre egyéni szorgalmunk és képességeink alapján szert tettünk. Mindezek összeerjedve bennünk, magatartásformáinkban, véleményeinkben és végső soron cselekedeteinkben összegződnek.
Az eddigiekben elmondottak, természetesen csak egy megközelítése a kérdésnek, mivel a közelkerüléshez más szerkezetek és felosztások is elképzelhetők. Nem többre volt jó tehát e hármas szerkezet, mint hogy konkretizálni tudjam magam számára a kérdést, ami valószínűleg arra a területre összpontosít, hogy milyen változásokat hozott a fentebb említett tagozódásokon belül a digitális kor, amelyben új kulturális információhordozó és információ átadó eszközök nyertek létjogosultságot, és terjedtek el.
Még mielőtt saját korunkat, mint digitális kort jellemeznénk, nézzük át címszavakban, vázlatszerűen, mik voltak az előzmények és feltételek, amelyekre a mai technika vívmányi ráépülhettek.
Az első feltétel az írásbeliség, és az írástudás kialakulása, nem mai, bár meglepően rövid idő óta terjedt el, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. A írott kultúra áramlásának második nagy forradalma, a könyvnyomtatás felfedezése és elterjedése volt. Azon időszak után, mikor a könyvnyomtatás, újságmegjelenés már igazi ipari folyamattá vált, gondolok itt az egyre csökkenő kézi, és ezzel kapcsolatban az egyre növekvő gépi munkafolyamatokra, már színre is lépett először a néma majd a hangosfilm, majd pár évtizedes csúszással a televízió.
A kép és hangrögzítés, a képek és hangok tárolásának és tetszés szerinti időben és helyen való előhívásának lehetősége, olyan meteor becsapódást jelentett az emberi kultúrára, aminek hatásait jelenleg csak becsülhetjük, mivel még tart a folyamat. Még ki sem hevertük az első sokkot, már jött a következő becsapódás: a számítógép és az internet, felrobbantva maga körül mindent, főleg azokban a vonatkozásokban, amik a kultúrák helyhez kötöttségét és mindenki által való hozzáférhetőségét jelentik. Azután egy új szuperjárművön, amelynek kormányát a kép és hangrögzítés új eszközei, dinamikus motorját a számítógép és az internet adja, közénk robogott a kulturális globalizáció, ami önmagában bonyolultabb jelenség, mint a rendszer összes többi eleme.
Ezek után, gondolhatjuk, majd lenyugszanak és leegyszerűsödnek a dolgok, és elválik az ocsú attól, amitől el kell válnia. És majd megtanulunk, új dolgaink között felegyenesedve járni, büszkén körbenézni. Hiszen ezek csak eszközök, amelyek felborították kulturális vizeskancsónkat, és majd talpára állítva, tiszta vizet öntünk bele. Tehát akkor ez itt a kérdés? Hogy, hogyan használjuk azokat az eszközeinket, melyeket egymásnak találtunk ki? Kerül e valaha tiszta víz a kultúra kancsójába, vagy mint már ezer évek óta; a tudomány halad, az ember marad?
Ha a mai korunk érdemli ki a digitális jelzőt, akkor milyen változásokat láthatunk, a „nem digitális” korokkal szemben?
Legszembeötlőbb az a változás, ami a kulturális információhordozó és átadó eszközöknél ment végbe, és ami meghökkentő módon, nem csak új formát, de ezzel együtt új tartalmakat is hozott. Nagyítsunk rá az élet első szakaszára, a csecsemő, gyermek és tanuló korra, ahol is megtanuljuk, „elszenvedjük” azt a kultúrát, amelybe beleszülettünk.
Az élőbeszéd és a beszédkultúra megtanulása a „digitális korig” jellemzően azokban a pillanatokban valósult meg, amikor a gyermek konkrét fizikai és élő kapcsolatban hallgatta a felnőttek beszédét, a hozzá intézett szavakat és mondókákat, versikéket, dalocskákat. A felsoroltak maguk is kulturális képződmények, népi rigmusok, vagy tettenérhető szerzők alkotásai. Tehát a gyermek első találkozása a kultúrával az őt körülvevő felnőttek élőbeszédjén keresztül, egy öröklött és bevált módszer mentén jött létre. Később a könyvek elterjedésével, ezek az eszközök kiegészültek a látvánnyal, gondolok itt a képes, verses mesekönyvekre. Mi a helyzet a jelenben, egy most született csecsemőt milyen kultúrahordozók vesznek körül?
Amiket az előbb felsoroltunk, azok megmaradtak, de jött még egypár új vendég. Ezek, (átlagos jóléti életszínvonal esetén) a rádió, a televízió, a zenét szolgáltató berendezések, a digitális gyermekjátékok, és a számítógép. Ki nem látott napjainkban 6-8-10 hónapos csecsemőt tévét nézni, ki nem látott olyan családokat és szülőket, akik órákra odaültetik a picit a TV elé, vagy videofilmet, DVD-ét bekapcsolva, a járókát a televízió elé helyezni. A csecsemő életében az új információhordozók jelenléte kézzelfogható valóság, nem lehet a szemét eltakarni, oda néz, ahol mozog és történik valami, ahová a szülei tekintete is irányul. Meg lehet mérni azt az eltelt időt, amelyet az új eszközök lefoglalnak a figyelem idejéből. Ezek nem felszíni jelenségek, hanem határozott hangsúlyeltolódások, amelyek annyiban tekinthetők torznak vagy negatívnak, amennyiben a régi állapotot kiálltjuk ki ideálisnak. És még annyiban, ha ezek az eszközök hamis módon, vagy egyáltalán nem közvetítenek kultúrát.
Tehát a gyermek a mondókákkal egyszerre tanulja meg a reklámverset, vagy rosszabb esetben az elsőt már meg sem tanulja. Amikor reklámverset tanul, akkor nem csak beszédet és beszédkultúrát hallgat, hanem a hozzácsatolt színes képet, mint látványt, valamint zenét és ütemet. Egyszerre van kiszolgáltatva minden érzékszerve, és már csak az hiányzik, hogy valamelyik ügyeletes sztárunk kinyúljon a képernyőből; tisztába rakja és megetesse.
A digitális kor, az első támadását, csecsemő és aprógyermek korunkban intézi, itt valami nagyon megváltozott. A változás mögött egy egyszerű tény áll, mégpedig, hogy új információhordozó és közvetítő eszközök jelentek meg, amelyek mintegy mágnes, magukhoz vonzzák a gyermek érdeklődő és a környezetével ismerkedő pillantásait.
Az óvodai és az azt követő iskolai időszakban a kimozdult egyensúly megpróbál helyére billenni, mivel az elsajátítandó tananyag még jellemzően a régi kulturális közvetítőkön, az élőbeszédes előadásokon és az írott szövegekből való tanuláson keresztül jut el a tanulókhoz hazánkban. Az oktatás konzervativizmusa miatt (pénzhiány, egyebek) még csak próbálgatja az új kultúraközvetítő technikai eszközöket. Az instabil helyzet azon állapotban figyelhető meg leginkább, ahol az érzekei teljes kiszolgálásához szokott fiatalt, már nem tudják felcsigázni a régi információhordozók, azok közül is a könyv, mivel egyszerűen információszegényé vált megjelenítő eszközeiben. Az új felhozatal, ahol a hang, forma, szín, cselekmény, izgató v. megnyugtató aláfestő zene mind együtt és egyszerre működik, hozzászoktatja a befogadó szellemét a luxuskiszolgáláshoz, és utána, amikor kezébe kerül egy regény, akkor már öntudatlanul hiányolja azokat a szellemi késztermékeket, illusztrációkat és mankókat, amikhez hozzászokott. Amely hozzászokás után a képzelőereje rutintalanná vált, a régi ingerszegény információhordozók által közvetített tartalmak befogadására.
Az eddigiekben leírtak és felsoroltak természetesen csak tendenciák és irányvonalak, de feltárásuk segít megérteni azt, hogy milyen alapokon nyugszik a digitális kor kulturális kánonja, irányában és szerkezetében, és majd ezen eszközök tüzetesebb vizsgálata a tartalmi változások lehetséges magyarázatául is szolgálhat. Egy példa erre:
Azok a fiatalok, akik csecsemő korukban, a fentiekben vázolt tökéletes kiszolgáltatásban részesültek; a kellő tréning hiányában képzeletük és fantáziájuk beszűkül, gondolkodási és kritikai tevékenységeik csökkennek, A képzelet szabadságán és tréningjén keresztül manifesztálódik a szellem.
Gondolkodásunk színes, ha színes a képzeletünk és a fantáziánk. Ha ezek a képességeink vérszegények, akkor gondolkodásunk tárgyszerű és kritikátlan marad, és az elénk tett kulturális kánonokból természetesen a legcsillogóbb felé fordulunk, amin már nem is kell gondolkodni. A legcsillogóbb felület pedig nem szégyenlős, és gátlástalanul veti le azt a ruháját, amit sokáig kultúrának hittünk, de mára kiderült, hogy csak egyszerű szórakoztatás (pl.: a mozifilm útja a szappanoperákig). A szórakoztatást pedig a szórakoztatóipar működteti, a legnagyobb és leggyorsabb megtérülés elve alapján, ami egyenes úton vezet a tömegigények kiszolgálásához. A tömegigényeket pedig: felmérni, kielemezni, manipulálni, befolyásolni és irányítani kell és lehet. Műszerek kerülnek a kísérleti nézőkre, ahol mérik vérnyomásváltozásukat, izomtónusukat, a bőr izzadását, a szemmozgások irányát és gyakoriságát, a szívdobogás változásait. A hatáskeltés új tudománya ez, ahol soha sem a tudással van baj, hanem a leginkább ott kell keresni a bajokat, hogy milyen célokra használjuk az új tudást. És ez itt már nem eszköz, hanem maga a tartalom.
Továbblépve a csecsemő és gyermekkoron, elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz ahol a kulturális alapok megszerzése után (és életkor szerint is) fogyasztókká válunk. Ebben a periódusban, megvásároljuk azt a kultúrát, amihez felnőttünk: a belépőjegyek és az információkat közvetíteni tudó eszközök megvásárlása révén. Tehát a gondolatot, cselekményt, történetet, verseket, képeket a könyvekben, majd ugyanezeket a felsoroltakat a hang és a mozgókép hatásaival kiegészítve a mozi filmekben és a televízióban, a videó és DVD filmeken, vagy zenét hallgatva a zenei berendezéseken. Ezeken kívül, kulturális információkhoz juthatunk a számítógép írott szövegei, álló és mozgóképei, vagy zenéi előhívásával. A hagyományosnak mondott eszközök továbbra is élnek, némelyik agonizálva, némelyik felvillanó reneszánszban, ezek: színház, balett, operett, opera, színdarab, hangversenyek, kiállítások, tárlatok stb. A kínálat igen erős, már csak az a kérdés, hogy a fogyasztói társadalomban, ki és mit tud ebből megfizetni. A fogyasztónak választania kell az elé tálalt kultúrából, egyrészt igényszintje, másrészt pénztárcája szerint, a napi munka és a napi családi feladatok elvégzése után.
A legerősebb kínáló a szórakoztatóipar, főleg azon szegmense, amely a televízióból áramlik. Ez a legolcsóbb, mivel bevételeit jellemzően a reklámokból szerzi. Fő célkitűzése a nézettség és a tömegigények kielégítése és befolyásolása. A tőke a profittermelő képessége miatt beszállt a bizniszbe, ahol bármit is csinál, minden pillanatban kultúrát is közvetít egyben. Hogy milyent? Valamilyent, de ezen belül meghatározhatóan: szín, forma, látvány, mozgás, kép, hang, beszéd stb. kultúrát.
Mit tud tenni a hagyományos információhordozókra építő rész, például a könyvkiadás? Vagy szeletet kér a tortából, és tömegigényeket elégít ki, vagy pedig támogatásokra pályázik, kuncsorog, kéreget. Jobb esetben, szeretné kielégíteni ez elit igényeit, melynek soraiba ezek után már beletartozik mindenki, aki nem elégszik meg a tömegkultúrával. Aki nem csak tapsolni és nézelődni, hanem még gondolkodni is szeretne kulturális tevékenységeiben. Ezért visszamenekül a hagyományos információhordozókhoz, és magára marad. Egy lángok nélküli könyvégetés korában élünk. A televízió elfoglalta helyüket a családok könyvespolcain.
(Írásom jellemzően a tömegkultúrával foglalkozott. Most, így öt év távlatából rátekintve, és helyére téve; úgy érzem, hogy talán egy beszélgetés vitaindító szerepét tudná betölteni.)
A kérdés körül topogva, megpróbálom magam számára érthetővé átdolgozni. Tehát, mi a követendő irányadó szabály, pontosabban mi a mérték, a kultúra területén, a digitális korban, vagyis korunkban.
Jól kérdezni már önmagában művészet, de ezt a ragyogást most én személyesen nem érzem, (egyéni dolog), mivel számomra hiányzik a kérdésből az a konkrétság, ahová a gondolatok célkeresztjét rá lehetne irányítani. Pontosan azt fedi homály, hogy mire kíváncsi a kérdező. Persze az is lehetséges, hogy a rátekintésnek a címben megadott nagytotálja akaratlagos a kérdés megfogalmazójától, mivel az általa megadott téma, még ezek után is érdekes tud maradni. E nyugtalanító érdekesség még tovább fokozódik azáltal, hogy a becserkészéséhez vezető útra is rá kell találni, ösvényt keresni, először még csak a kérdés felé. Ha ez így van, akkor megpróbálok most egy olyan közeledést választani, ahol saját gondolataim csapásán viszonylag kényelmesen és főleg gyorsan haladhatok.
A kultúrához való kapcsolódásunk jelenében, egy hármas tagozódás fő irányait lehet kitapintani, amelyek nem választódnak el mereven egymástól. Mik ezek a tagozódások?
Az első: a kultúra elszenvedésének és elsajátításának időszaka. Ez az elsajátítás jellemzően; csecsemő, gyermek, tanuló és ifjú életszakaszainkban történik, a későbbi építkezések alapjainak lerakása miatt, a legfontosabb és legmeghatározóbb szakasz. Eltekintek most attól a körülménytől, hogy ideális esetben és elvileg a folyamat életünk végéig is eltarthat. (Idős családtagom, nyolcvan éves kor felett kezdett számítógépes tanfolyamra járni, valamint angolt tanulni hozzá. Ez, és a hasonló esetek azonban inkább kirívóak, nem az átlagteljesítményeket és átlagérdeklődéseket mutatják.)
A második időszak: amikor a lerakott alapokon, mint többé-kevésbé aktív és tudatos FELNŐTT FOGYASZTÓK jelenünk meg. Ez a periódus, döntően a „felnőtt” életkorunkat jellemzi, és hogy biológiai életkorunk területén mikor zárul le, az most közömbösnek tűnik számomra.
Harmadik időszak: a kultúra átadásának ideje. Szaporodási szokásaink alapján (jellemzően 20-35 év) már a felnőtt korunk elején megkezdhetjük a megtanult kultúra családon belüli átadását, főleg ha a gyermek a fent említett szakasz elején születik.
A felvázolt folyamat során, az információ felvevőből, információ hordozóvá, majd kulturális információink átadóivá leszünk. Átadjuk gyermekeinknek azokat a kultúr-pofonokat, kultúr-simogatásokat, üres, félig telt vagy teli ajándékkosarakat, amiket mi kaptunk családunktól, történelmi korunktól és a társadalmi környezettől, valamint azt, amelyre egyéni szorgalmunk és képességeink alapján szert tettünk. Mindezek összeerjedve bennünk, magatartásformáinkban, véleményeinkben és végső soron cselekedeteinkben összegződnek.
Az eddigiekben elmondottak, természetesen csak egy megközelítése a kérdésnek, mivel a közelkerüléshez más szerkezetek és felosztások is elképzelhetők. Nem többre volt jó tehát e hármas szerkezet, mint hogy konkretizálni tudjam magam számára a kérdést, ami valószínűleg arra a területre összpontosít, hogy milyen változásokat hozott a fentebb említett tagozódásokon belül a digitális kor, amelyben új kulturális információhordozó és információ átadó eszközök nyertek létjogosultságot, és terjedtek el.
Még mielőtt saját korunkat, mint digitális kort jellemeznénk, nézzük át címszavakban, vázlatszerűen, mik voltak az előzmények és feltételek, amelyekre a mai technika vívmányi ráépülhettek.
Az első feltétel az írásbeliség, és az írástudás kialakulása, nem mai, bár meglepően rövid idő óta terjedt el, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. A írott kultúra áramlásának második nagy forradalma, a könyvnyomtatás felfedezése és elterjedése volt. Azon időszak után, mikor a könyvnyomtatás, újságmegjelenés már igazi ipari folyamattá vált, gondolok itt az egyre csökkenő kézi, és ezzel kapcsolatban az egyre növekvő gépi munkafolyamatokra, már színre is lépett először a néma majd a hangosfilm, majd pár évtizedes csúszással a televízió.
A kép és hangrögzítés, a képek és hangok tárolásának és tetszés szerinti időben és helyen való előhívásának lehetősége, olyan meteor becsapódást jelentett az emberi kultúrára, aminek hatásait jelenleg csak becsülhetjük, mivel még tart a folyamat. Még ki sem hevertük az első sokkot, már jött a következő becsapódás: a számítógép és az internet, felrobbantva maga körül mindent, főleg azokban a vonatkozásokban, amik a kultúrák helyhez kötöttségét és mindenki által való hozzáférhetőségét jelentik. Azután egy új szuperjárművön, amelynek kormányát a kép és hangrögzítés új eszközei, dinamikus motorját a számítógép és az internet adja, közénk robogott a kulturális globalizáció, ami önmagában bonyolultabb jelenség, mint a rendszer összes többi eleme.
Ezek után, gondolhatjuk, majd lenyugszanak és leegyszerűsödnek a dolgok, és elválik az ocsú attól, amitől el kell válnia. És majd megtanulunk, új dolgaink között felegyenesedve járni, büszkén körbenézni. Hiszen ezek csak eszközök, amelyek felborították kulturális vizeskancsónkat, és majd talpára állítva, tiszta vizet öntünk bele. Tehát akkor ez itt a kérdés? Hogy, hogyan használjuk azokat az eszközeinket, melyeket egymásnak találtunk ki? Kerül e valaha tiszta víz a kultúra kancsójába, vagy mint már ezer évek óta; a tudomány halad, az ember marad?
Ha a mai korunk érdemli ki a digitális jelzőt, akkor milyen változásokat láthatunk, a „nem digitális” korokkal szemben?
Legszembeötlőbb az a változás, ami a kulturális információhordozó és átadó eszközöknél ment végbe, és ami meghökkentő módon, nem csak új formát, de ezzel együtt új tartalmakat is hozott. Nagyítsunk rá az élet első szakaszára, a csecsemő, gyermek és tanuló korra, ahol is megtanuljuk, „elszenvedjük” azt a kultúrát, amelybe beleszülettünk.
Az élőbeszéd és a beszédkultúra megtanulása a „digitális korig” jellemzően azokban a pillanatokban valósult meg, amikor a gyermek konkrét fizikai és élő kapcsolatban hallgatta a felnőttek beszédét, a hozzá intézett szavakat és mondókákat, versikéket, dalocskákat. A felsoroltak maguk is kulturális képződmények, népi rigmusok, vagy tettenérhető szerzők alkotásai. Tehát a gyermek első találkozása a kultúrával az őt körülvevő felnőttek élőbeszédjén keresztül, egy öröklött és bevált módszer mentén jött létre. Később a könyvek elterjedésével, ezek az eszközök kiegészültek a látvánnyal, gondolok itt a képes, verses mesekönyvekre. Mi a helyzet a jelenben, egy most született csecsemőt milyen kultúrahordozók vesznek körül?
Amiket az előbb felsoroltunk, azok megmaradtak, de jött még egypár új vendég. Ezek, (átlagos jóléti életszínvonal esetén) a rádió, a televízió, a zenét szolgáltató berendezések, a digitális gyermekjátékok, és a számítógép. Ki nem látott napjainkban 6-8-10 hónapos csecsemőt tévét nézni, ki nem látott olyan családokat és szülőket, akik órákra odaültetik a picit a TV elé, vagy videofilmet, DVD-ét bekapcsolva, a járókát a televízió elé helyezni. A csecsemő életében az új információhordozók jelenléte kézzelfogható valóság, nem lehet a szemét eltakarni, oda néz, ahol mozog és történik valami, ahová a szülei tekintete is irányul. Meg lehet mérni azt az eltelt időt, amelyet az új eszközök lefoglalnak a figyelem idejéből. Ezek nem felszíni jelenségek, hanem határozott hangsúlyeltolódások, amelyek annyiban tekinthetők torznak vagy negatívnak, amennyiben a régi állapotot kiálltjuk ki ideálisnak. És még annyiban, ha ezek az eszközök hamis módon, vagy egyáltalán nem közvetítenek kultúrát.
Tehát a gyermek a mondókákkal egyszerre tanulja meg a reklámverset, vagy rosszabb esetben az elsőt már meg sem tanulja. Amikor reklámverset tanul, akkor nem csak beszédet és beszédkultúrát hallgat, hanem a hozzácsatolt színes képet, mint látványt, valamint zenét és ütemet. Egyszerre van kiszolgáltatva minden érzékszerve, és már csak az hiányzik, hogy valamelyik ügyeletes sztárunk kinyúljon a képernyőből; tisztába rakja és megetesse.
A digitális kor, az első támadását, csecsemő és aprógyermek korunkban intézi, itt valami nagyon megváltozott. A változás mögött egy egyszerű tény áll, mégpedig, hogy új információhordozó és közvetítő eszközök jelentek meg, amelyek mintegy mágnes, magukhoz vonzzák a gyermek érdeklődő és a környezetével ismerkedő pillantásait.
Az óvodai és az azt követő iskolai időszakban a kimozdult egyensúly megpróbál helyére billenni, mivel az elsajátítandó tananyag még jellemzően a régi kulturális közvetítőkön, az élőbeszédes előadásokon és az írott szövegekből való tanuláson keresztül jut el a tanulókhoz hazánkban. Az oktatás konzervativizmusa miatt (pénzhiány, egyebek) még csak próbálgatja az új kultúraközvetítő technikai eszközöket. Az instabil helyzet azon állapotban figyelhető meg leginkább, ahol az érzekei teljes kiszolgálásához szokott fiatalt, már nem tudják felcsigázni a régi információhordozók, azok közül is a könyv, mivel egyszerűen információszegényé vált megjelenítő eszközeiben. Az új felhozatal, ahol a hang, forma, szín, cselekmény, izgató v. megnyugtató aláfestő zene mind együtt és egyszerre működik, hozzászoktatja a befogadó szellemét a luxuskiszolgáláshoz, és utána, amikor kezébe kerül egy regény, akkor már öntudatlanul hiányolja azokat a szellemi késztermékeket, illusztrációkat és mankókat, amikhez hozzászokott. Amely hozzászokás után a képzelőereje rutintalanná vált, a régi ingerszegény információhordozók által közvetített tartalmak befogadására.
Az eddigiekben leírtak és felsoroltak természetesen csak tendenciák és irányvonalak, de feltárásuk segít megérteni azt, hogy milyen alapokon nyugszik a digitális kor kulturális kánonja, irányában és szerkezetében, és majd ezen eszközök tüzetesebb vizsgálata a tartalmi változások lehetséges magyarázatául is szolgálhat. Egy példa erre:
Azok a fiatalok, akik csecsemő korukban, a fentiekben vázolt tökéletes kiszolgáltatásban részesültek; a kellő tréning hiányában képzeletük és fantáziájuk beszűkül, gondolkodási és kritikai tevékenységeik csökkennek, A képzelet szabadságán és tréningjén keresztül manifesztálódik a szellem.
Gondolkodásunk színes, ha színes a képzeletünk és a fantáziánk. Ha ezek a képességeink vérszegények, akkor gondolkodásunk tárgyszerű és kritikátlan marad, és az elénk tett kulturális kánonokból természetesen a legcsillogóbb felé fordulunk, amin már nem is kell gondolkodni. A legcsillogóbb felület pedig nem szégyenlős, és gátlástalanul veti le azt a ruháját, amit sokáig kultúrának hittünk, de mára kiderült, hogy csak egyszerű szórakoztatás (pl.: a mozifilm útja a szappanoperákig). A szórakoztatást pedig a szórakoztatóipar működteti, a legnagyobb és leggyorsabb megtérülés elve alapján, ami egyenes úton vezet a tömegigények kiszolgálásához. A tömegigényeket pedig: felmérni, kielemezni, manipulálni, befolyásolni és irányítani kell és lehet. Műszerek kerülnek a kísérleti nézőkre, ahol mérik vérnyomásváltozásukat, izomtónusukat, a bőr izzadását, a szemmozgások irányát és gyakoriságát, a szívdobogás változásait. A hatáskeltés új tudománya ez, ahol soha sem a tudással van baj, hanem a leginkább ott kell keresni a bajokat, hogy milyen célokra használjuk az új tudást. És ez itt már nem eszköz, hanem maga a tartalom.
Továbblépve a csecsemő és gyermekkoron, elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz ahol a kulturális alapok megszerzése után (és életkor szerint is) fogyasztókká válunk. Ebben a periódusban, megvásároljuk azt a kultúrát, amihez felnőttünk: a belépőjegyek és az információkat közvetíteni tudó eszközök megvásárlása révén. Tehát a gondolatot, cselekményt, történetet, verseket, képeket a könyvekben, majd ugyanezeket a felsoroltakat a hang és a mozgókép hatásaival kiegészítve a mozi filmekben és a televízióban, a videó és DVD filmeken, vagy zenét hallgatva a zenei berendezéseken. Ezeken kívül, kulturális információkhoz juthatunk a számítógép írott szövegei, álló és mozgóképei, vagy zenéi előhívásával. A hagyományosnak mondott eszközök továbbra is élnek, némelyik agonizálva, némelyik felvillanó reneszánszban, ezek: színház, balett, operett, opera, színdarab, hangversenyek, kiállítások, tárlatok stb. A kínálat igen erős, már csak az a kérdés, hogy a fogyasztói társadalomban, ki és mit tud ebből megfizetni. A fogyasztónak választania kell az elé tálalt kultúrából, egyrészt igényszintje, másrészt pénztárcája szerint, a napi munka és a napi családi feladatok elvégzése után.
A legerősebb kínáló a szórakoztatóipar, főleg azon szegmense, amely a televízióból áramlik. Ez a legolcsóbb, mivel bevételeit jellemzően a reklámokból szerzi. Fő célkitűzése a nézettség és a tömegigények kielégítése és befolyásolása. A tőke a profittermelő képessége miatt beszállt a bizniszbe, ahol bármit is csinál, minden pillanatban kultúrát is közvetít egyben. Hogy milyent? Valamilyent, de ezen belül meghatározhatóan: szín, forma, látvány, mozgás, kép, hang, beszéd stb. kultúrát.
Mit tud tenni a hagyományos információhordozókra építő rész, például a könyvkiadás? Vagy szeletet kér a tortából, és tömegigényeket elégít ki, vagy pedig támogatásokra pályázik, kuncsorog, kéreget. Jobb esetben, szeretné kielégíteni ez elit igényeit, melynek soraiba ezek után már beletartozik mindenki, aki nem elégszik meg a tömegkultúrával. Aki nem csak tapsolni és nézelődni, hanem még gondolkodni is szeretne kulturális tevékenységeiben. Ezért visszamenekül a hagyományos információhordozókhoz, és magára marad. Egy lángok nélküli könyvégetés korában élünk. A televízió elfoglalta helyüket a családok könyvespolcain.
(Írásom jellemzően a tömegkultúrával foglalkozott. Most, így öt év távlatából rátekintve, és helyére téve; úgy érzem, hogy talán egy beszélgetés vitaindító szerepét tudná betölteni.)
.jpg)
