Oldalak

2009. március 25., szerda

Hiányérzet

Visszatérő hiányérzet, és a befejezetlenség érzése fog el, amikor egy régebbi írásomra gondolok. Elégedetlenségem nem azzal van, ami tartalmilag belekerült a sorokba, sokkal inkább azzal, ami kimaradt belőlük. Az bánt, hogy az általam megtalált összefüggést, és az abból eredő következtetéseket, miért nem bontottam ki sokkal részletesebben, érthetőbben. Azt hittem, elég csak utalnom az analógiára, és ez automatikusan kiváltja az olvasóból, az analógia részletes értelmezését. Tévedtem. A beszélgetés eredeti színtere Balla D. Károly blogja volt: http://bdk.blog.hu/2008/06/08/a_fermi_paradoxon_es_a_nagy_filter

Hangyahíd

Az „ember” régóta nézegeti az űrt. A világnak azon szegmensét, amelyet először még úgy érzékelt, hogy a „feje fölött”, fent terül el. Megfigyelte a csillagok mozgását, elrendezését, helyzetét. Rájött, hogy a körülöttünk lévő világnak története van, megpróbálta kitalálni, miről szólhat ez a történet. Ezek voltak az első, minden valamilyen fokú civilizációs ismeretekkel rendelkező népcsoportok világmagyarázatai, teremtéstörténetei. Ma már tudjuk, hogy van egy olyan világ, ahol egyes hagyományos értelmezéseink nem működőképesek. Kiderült, hogy a lent és fent „földi kategória”. Sok minden más is kiderült. A technikai fejlődés, lehetővé tette, hogy az ember kiterjessze érzékszervei határait, olyan dolgokat lásson meg, amelyet szeme természetes állapotában nem lenne képes látni, hallhassa, amit füle közvetlenül nem hallana, és megérinthesse a létezés olyan végleteit, amelyekhez egyrészről az ujjai túl durvák, másrészről, az araszai végtelen kicsinyek. A megfigyelések, tapasztalások száma megsokasodott. A megsokasodott tapasztalatok felületet adtak, hogy új világmagyarázatok jöhessenek létre. A modern világmagyarázatok egyetlen területen különböznek a régiektől. Ez a különbség sem kicsi, leginkább a körülöttünk lévő világ: a „tárgy” ismeretének valós és mérhető kiterjedésében mutatkozik. Ami ezek után következik majd, az már egyszerűen és szárazon tudomány. Ahol már a tudományok eszközeit használja fel az ember, egy mindent magába foglaló történet megismeréséhez. Körbenéz a földön, és azt mondja; a sokszázezer fajból egyedül én vagyok „értelmes”. Figyel, és kérdést fogalmaz meg. Azt kérdezi, lehetséges, hogy az értelem képességét egy nagyobb térben is egyedül birtoklom? Azután tovább tapasztal, tovább gondolkodik. Később másik kérdést fogalmaz meg. Mégpedig, hogy ha az értelem itt a földön létrejött, akkor az bizonyos kedvező feltételek fennállása mellett, lehetséges, hogy nem privilégium, hanem egy világméretű törvényszerűség? A kétfajta kérdés ezek után megtanul, egymás mellett élni, egymásra hatni. Majd saját merészségétől is megijedve, tovább tolja a gondolatok határait. Azt kérdezi: lehetséges, hogy nem csak olyan módjai vannak a létezésnek, ahogyan a mi fajunk teszi, ahogyan mi azt a földön megszoktuk? Végül is mi az élet, mi az élet, mitől és hogyan működik? Ha egyáltalán nem bizonyos, hogy csak egy általunk és földünkön „gyakorolt eljárás”, akkor milyenek lehetnek más formájú magasrendű megnyilvánulásai? Keressük meg, figyeljük ki, hol lehet a világban még értelem! Majd ezután tapasztalatok, közvetlenül érzékelhető eredmények hiányában gyorsan újból a teóriákkal operál. Azt mondja: miután nem találjuk a nyomokat, nem látjuk a jeleket, lehetséges, hogy létezik egy Nagy Filter, egy működési mechanizmus, amely belső szűrőként meggátolja az értelmes élet hosszú távú megmaradását? A kérdés jogos, számomra mégis valahogyan mesterkélt.
Pár tíz éve figyelik tudósaink, gondolkodóink a világűrt a technika mai lehetőségeivel. Ezen rövid idő alatt maga a megfigyelés is kezd külön tudománnyá válni. Galaktikus méretű teátrumok kommunikációs tudományává. Nem a megismerés folyamatának kutatására gondolok, az már régebbi tudomány, sok-sok kérdéssel, hanem közvetlenül erre, az értelmes élet jeleit kutató figyelőállásokra. Az új tudomány fél szemét azonban a folyamatosan szaporodó és rétegződő társtudományokon tartja. Képet, tisztább képet szeretne kapni arról, hogy egyáltalán mi az, amit keresnünk kell, mik lehetnek az univerzumban jelen lévő értelem egyetemes mozdulatainak lenyomatai, vagy világítótornyainak jelzései. Nagy építményekkel, vagy „rajzokkal” üzenhetnénk?,- kérdezték a fészekelhagyást fantáziáló első korszakokban. Hány éve is, talán száz? Nemsokára fényjelekre gondoltak, hogy nagy fényszórókkal kellene jeleket adni az űrbe. Pár évvel később már rádiójeleket küldtek és kerestek. Manapság már olyan felvillanások után kutatnak, amelyeket általunk ismert természetes jelenségek nem produkálhatnak. Az általunk ismert törvények megszegésének felvillanásait, akár a látható fénytől teljesen elvonatkoztatva.
Véleményem szerint a Filter elmélet, logikai paradoxon. Belső ellentmondását abban látom, hogy azt állítja; az értelem nem tudja kikerülni, megkerülni, a számára rejtőzködő csapdákat. A problémamegoldás folyamatában magát a problémamegoldást kérdőjelezi meg.

A hangyák nem tudnak úszni. Intelligencia szintjük: hozzánk képest hangyányi. Ez még akkor is igaz, ha az intelligencia mérésére szolgáló feladatokat, csaló módon szabtuk magunkra. El kell ismernünk, hogy az életbemaradáshoz eleget tudnak. Például, saját testükből hidat készítve fogódzkodnak össze, és átkelnek bizonyos vízi akadályokon. Sokan elpusztulnak, miközben a továbbjutók megkerültek egy Filtert, az úszni- nemtudás filterét. Miben nyilvánul meg az emberi faj által birtokolt értelem különleges magasrendűsége, ha még ezt a primitív mutatványt sem tudja majd, a saját színvonalán bemutatni?

2009. március 19., csütörtök

Az élet közterein

Győrffy Ákos írásásra reagáltam februárban. / Az eredeti cikk: http://www.litera.hu/hirek/gyorffy-akos-erzekenyito-gyakorlat /

Nem akarom kivédeni az olvasott írás rám tett hatását. Magamba nézésre késztetett, önvizsgálatra, önfaggatásra. Érdeklődéssel tekintek saját életemre, hogy megértsem azt a folyamatot, amelyben egy belső átalakulás eredményeképpen, a cigány etnikum iránti jóindulatú kíváncsiság, negatív előjelű haragba csapott át. Nem szeretném részletezni azokat a történeteket, amelyek személyesen velem estek meg, ismerőseimmel, családtagjaimmal. Pedig nem a média, hanem a személyesen megéltekre épült mindaz, ami a legfőbb változásokat idézte elő bennem. Azt azonban konkrétan tudom, hogy nem volt, és most sincs általános gyűlölet bennem a cigánysággal szemben. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy a velem megesett és környezetemben megismert történetek nem alakítottak volna ki bennem olyan, előítéletekre épülő konfrontációt, amely negatív egységben kezeli az etnikum iránti érzelmi kötödésem. A személyesen tapasztalt volt az elsődleges, hogy énem két részre szakadt, a tudatosra és az érzelmire, amelyek mint a nyíló olló szárai, egyre távolabb kerültek egymástól. Ami belsőleg bennem a legnagyobb érzelmi hatást váltotta ki, az a megélt esetek primitívsége, és brutalitása volt. Személyesen és sértettként, az első esetekben csak tolvajlásokkal kerültem kapcsolatba. A későbbiekben szemtanúja lettem egy aljas és véres támadásnak, majd a bíróság folyosóján annak a durva fenyegetésnek; hogy tudjuk ám a lakcímed, ha netán tanúskodni mernél. Végül a munkám során, egy bűnöző cigány agresszív és ismétlődő fenyegetéseivel kerültem testközelbe, aki a mögötte álló mozgósítható horda erejét érezve volt erős. Ezek után volt két olyan eset, amely a környezetemben lévő időskorúak és védtelenek ellen történt, amelyek kiverték a belátásokon alapuló gondolkodás biztosítékát, mai napig nem csituló érzelmeket váltva ki belőlem. Nem akartam felmentéseket keresni többé, haragom elvakulttá tett. Miközben tudtam, hogy nincs igazam. Azért nincsen igazam, mert a haragom mögött ott van egy igen morbid kérdés, amelyet sikerült magamban feltárni, Győrffy Ákos írásának hatására. Ez a kérdés a következő. Szóval hogy „ők”, mármint a cigány bűnözők, miért nem tudnak olyan kulturáltan bűnözni, mint ahogyan mások? Miért nem inkább adót csalnak, fantomvállalkozásokat működtetnek, elektronikus számlacsalásokat követnek el, pártpénzekkel és áfával manipulálnak, bankokban lövöldöznek, mint a többi tisztességes törvénykerülő? Hiszen ezekre a bűnökre sokkal kevésbé haragszunk! Magam is, bár zökkenőkkel, de tudomásul vettem, amikor pár éve, az esti órákban tehergépjárművem ellopása után, jelentős veszteséget kellett elszenvednem. Hajszál hiányzott, hogy addigi munkám semmivé váljon. Meglopásom elkövetői, valószínűleg nem a cigány bűnözők soraiból kerültek ki, ez a bűncselekmény akkoriban nem volt tipikus az etnikum bűnöző rétegeinél.Idáig jutottam a rövid önelemzésben, amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam magamban a cigánybűnözésre kialakult belső reakcióm gyökereit. Azt hiszem haragom összes rétege alatt, ott van valami ösztönös, tudattalan „düh”, ami abban foglalható össze, hogy „ők” mások. És valószínűnek tartom, hogy Győrffy Ákos történetében a CEK megalakulásának okait is, a mássággal kapcsolatos ösztönös reakcióinkban kell keresnünk (utal is erre). Az ösztönös reakciónk (általában), a másság kivetése. Főleg azok a másságok jönnek itt szóba, amelyeket negatív érzelmekkel, és tudattartalmakkal élünk meg. Innen kell továbblépnem. És innen léptek tovább, előttem már nagyon sokan.

Például az előző rendszerben, amely jellegéből fakadóan, központilag próbálta az asszimilációt felgyorsítani. Gondolok itt azon intézkedésekre, amelyek a letelepedéshez, a lakáshoz, házhoz való hozzájutásban nyújtottak kézzelfogható segítséget. Vagy arra, hogy a nagyobb gyárakban ajánlással bírtak a cigány etnikum foglalkoztatási paramétereinek javítására. Vagy arra, hogy az iparengedélyek kiadásánál könnyítéseket élveztek. Azután a rendszerváltozás utáni idők próbálkozásai. Tehát voltak tervek, elképzelések, és tettek is. Csak nem elég jók, nem elég hatékonyak, vagy nem eléggé következetesek. Az eredmény viszont alig mérhető. És mi történne, ha most kiállna valaki elénk, és azt mondaná, hogy ő mindent tud a helyzet orvoslásához. Hát először is az, hogy nem hinnénk neki. Ennek az összetett problémának nem lehet gordiuszi csomót egycsapással átvágó megoldása. Reformokra lenne szükség, és nincsen olyan reform, amely megvalósulása közben mindenkinek jó. A politikai pártok egy része elhatárolódna a megoldások hogyanjaitól. Magatartásuk leginkább attól függene, hogy a következő választásoknál, az ügyhöz való pozitív vagy negatív viszonyulásukkal, a szavazók mekkora rétegeire tudnának hatással lenni. A média szolgáltatók riporterei, az utcán vadásznának a járókelőkre, mi a véleményük a kényes részletekről. Náncsi néni, és Józsi bácsi nyilatkozna az ország nyilvánossága előtt, hogy szar az egész. Az esti kommentelő műsorokban, szakértők szednék sorokra, és szétbeszélnének mindent, ahogyan szokták. Úgy telítődne túl tartalmaiban a kérdés, hogy a megoldás kísérletéhez egy lépésnyivel nem kerülnénk közelebb. Esetleg kapna még a rendőrség egy-két milliárdot.
Pesszimizmusom ellenére sem tudom komolyan venni Jan Slota gúnyos kiáltványát. Ehelyett úgy érzem, hogy felkarolni és támogatni kellene egymást, abban az igen könnyen nevetségessé váló szerepeinkben, amikor kimondjuk, hogy igenis van jövőnk. Addig kell ezt ismételgetnünk, amíg a tüdőnkben levegő van. Tudom, naiv vagyok, soraim inkább ellenkezést, mint szimpátiát váltanak ki. A közös jövőnkben való hit, kigúnyolható demagógiává értékcsökkent a jelenben, szemben az uralkodó, divatos, önsajnáló értelmiségi attitűddel. Úgy tűnik, mintha nem ismerném problémáink feneketlen mélységeit és alapvetéseit, saját magamra ragasztva ezzel a jószándékú együgyűség bélyegét.Én azt gondolom, hogy van megoldása a cigányok ügyének. Nem külön és nem elszakadva a többi társadalmi problémánk megoldásának kísérleteitől. Hogy ne tudjuk egymás szemére vetni a következőket: „ a magyar állam cserbenhagyta saját polgárait”. Mert nincsen arra mód, hogy a polgárság ne vívja meg az elhalasztott forradalmait. Amelyben saját személyiségi jogait vívja ki. Segíthetne ebben az értelmiség, a szellemi elit összefogása. Az írószervezetek újraegyesülése. Írástudóink példamutatása a közös beszélgetésekre. A szándék és akarat felmutatása. Jelzéseik, hogy felismerték a napi politikát félresöprő összefogás kiáltó szükségességét.Mindenkire szükség van. Talán még egy magamfajta vidéki segédmunkásra is. A nagyokra azért, hogy irányt szabjanak; meghozzák egyességeiket. Rám és a többi névtelenre meg azért, hogy példáikat megismételhessük az élet közterein. Szükségünk van egymásra.
..
.