Hiányérzet

Visszatérő hiányérzet, és a befejezetlenség érzése fog el, amikor egy régebbi írásomra gondolok. Elégedetlenségem nem azzal van, ami tartalmilag belekerült a sorokba, sokkal inkább azzal, ami kimaradt belőlük. Az bánt, hogy az általam megtalált összefüggést, és az abból eredő következtetéseket, miért nem bontottam ki sokkal részletesebben, érthetőbben. Azt hittem, elég csak utalnom az analógiára, és ez automatikusan kiváltja az olvasóból, az analógia részletes értelmezését. Tévedtem. A beszélgetés eredeti színtere Balla D. Károly blogja volt: http://bdk.blog.hu/2008/06/08/a_fermi_paradoxon_es_a_nagy_filter

Hangyahíd

Az „ember” régóta nézegeti az űrt. A világnak azon szegmensét, amelyet először még úgy érzékelt, hogy a „feje fölött”, fent terül el. Megfigyelte a csillagok mozgását, elrendezését, helyzetét. Rájött, hogy a körülöttünk lévő világnak története van, megpróbálta kitalálni, miről szólhat ez a történet. Ezek voltak az első, minden valamilyen fokú civilizációs ismeretekkel rendelkező népcsoportok világmagyarázatai, teremtéstörténetei. Ma már tudjuk, hogy van egy olyan világ, ahol egyes hagyományos értelmezéseink nem működőképesek. Kiderült, hogy a lent és fent „földi kategória”. Sok minden más is kiderült. A technikai fejlődés, lehetővé tette, hogy az ember kiterjessze érzékszervei határait, olyan dolgokat lásson meg, amelyet szeme természetes állapotában nem lenne képes látni, hallhassa, amit füle közvetlenül nem hallana, és megérinthesse a létezés olyan végleteit, amelyekhez egyrészről az ujjai túl durvák, másrészről, az araszai végtelen kicsinyek. A megfigyelések, tapasztalások száma megsokasodott. A megsokasodott tapasztalatok felületet adtak, hogy új világmagyarázatok jöhessenek létre. A modern világmagyarázatok egyetlen területen különböznek a régiektől. Ez a különbség sem kicsi, leginkább a körülöttünk lévő világ: a „tárgy” ismeretének valós és mérhető kiterjedésében mutatkozik. Ami ezek után következik majd, az már egyszerűen és szárazon tudomány. Ahol már a tudományok eszközeit használja fel az ember, egy mindent magába foglaló történet megismeréséhez. Körbenéz a földön, és azt mondja; a sokszázezer fajból egyedül én vagyok „értelmes”. Figyel, és kérdést fogalmaz meg. Azt kérdezi, lehetséges, hogy az értelem képességét egy nagyobb térben is egyedül birtoklom? Azután tovább tapasztal, tovább gondolkodik. Később másik kérdést fogalmaz meg. Mégpedig, hogy ha az értelem itt a földön létrejött, akkor az bizonyos kedvező feltételek fennállása mellett, lehetséges, hogy nem privilégium, hanem egy világméretű törvényszerűség? A kétfajta kérdés ezek után megtanul, egymás mellett élni, egymásra hatni. Majd saját merészségétől is megijedve, tovább tolja a gondolatok határait. Azt kérdezi: lehetséges, hogy nem csak olyan módjai vannak a létezésnek, ahogyan a mi fajunk teszi, ahogyan mi azt a földön megszoktuk? Végül is mi az élet, mi az élet, mitől és hogyan működik? Ha egyáltalán nem bizonyos, hogy csak egy általunk és földünkön „gyakorolt eljárás”, akkor milyenek lehetnek más formájú magasrendű megnyilvánulásai? Keressük meg, figyeljük ki, hol lehet a világban még értelem! Majd ezután tapasztalatok, közvetlenül érzékelhető eredmények hiányában gyorsan újból a teóriákkal operál. Azt mondja: miután nem találjuk a nyomokat, nem látjuk a jeleket, lehetséges, hogy létezik egy Nagy Filter, egy működési mechanizmus, amely belső szűrőként meggátolja az értelmes élet hosszú távú megmaradását? A kérdés jogos, számomra mégis valahogyan mesterkélt.
Pár tíz éve figyelik tudósaink, gondolkodóink a világűrt a technika mai lehetőségeivel. Ezen rövid idő alatt maga a megfigyelés is kezd külön tudománnyá válni. Galaktikus méretű teátrumok kommunikációs tudományává. Nem a megismerés folyamatának kutatására gondolok, az már régebbi tudomány, sok-sok kérdéssel, hanem közvetlenül erre, az értelmes élet jeleit kutató figyelőállásokra. Az új tudomány fél szemét azonban a folyamatosan szaporodó és rétegződő társtudományokon tartja. Képet, tisztább képet szeretne kapni arról, hogy egyáltalán mi az, amit keresnünk kell, mik lehetnek az univerzumban jelen lévő értelem egyetemes mozdulatainak lenyomatai, vagy világítótornyainak jelzései. Nagy építményekkel, vagy „rajzokkal” üzenhetnénk?,- kérdezték a fészekelhagyást fantáziáló első korszakokban. Hány éve is, talán száz? Nemsokára fényjelekre gondoltak, hogy nagy fényszórókkal kellene jeleket adni az űrbe. Pár évvel később már rádiójeleket küldtek és kerestek. Manapság már olyan felvillanások után kutatnak, amelyeket általunk ismert természetes jelenségek nem produkálhatnak. Az általunk ismert törvények megszegésének felvillanásait, akár a látható fénytől teljesen elvonatkoztatva.
Véleményem szerint a Filter elmélet, logikai paradoxon. Belső ellentmondását abban látom, hogy azt állítja; az értelem nem tudja kikerülni, megkerülni, a számára rejtőzködő csapdákat. A problémamegoldás folyamatában magát a problémamegoldást kérdőjelezi meg.

A hangyák nem tudnak úszni. Intelligencia szintjük: hozzánk képest hangyányi. Ez még akkor is igaz, ha az intelligencia mérésére szolgáló feladatokat, csaló módon szabtuk magunkra. El kell ismernünk, hogy az életbemaradáshoz eleget tudnak. Például, saját testükből hidat készítve fogódzkodnak össze, és átkelnek bizonyos vízi akadályokon. Sokan elpusztulnak, miközben a továbbjutók megkerültek egy Filtert, az úszni- nemtudás filterét. Miben nyilvánul meg az emberi faj által birtokolt értelem különleges magasrendűsége, ha még ezt a primitív mutatványt sem tudja majd, a saját színvonalán bemutatni?

Az élet közterein

Győrffy Ákos írásásra reagáltam februárban. / Az eredeti cikk: http://www.litera.hu/hirek/gyorffy-akos-erzekenyito-gyakorlat /

Nem akarom kivédeni az olvasott írás rám tett hatását. Magamba nézésre késztetett, önvizsgálatra, önfaggatásra. Érdeklődéssel tekintek saját életemre, hogy megértsem azt a folyamatot, amelyben egy belső átalakulás eredményeképpen, a cigány etnikum iránti jóindulatú kíváncsiság, negatív előjelű haragba csapott át. Nem szeretném részletezni azokat a történeteket, amelyek személyesen velem estek meg, ismerőseimmel, családtagjaimmal. Pedig nem a média, hanem a személyesen megéltekre épült mindaz, ami a legfőbb változásokat idézte elő bennem. Azt azonban konkrétan tudom, hogy nem volt, és most sincs általános gyűlölet bennem a cigánysággal szemben. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy a velem megesett és környezetemben megismert történetek nem alakítottak volna ki bennem olyan, előítéletekre épülő konfrontációt, amely negatív egységben kezeli az etnikum iránti érzelmi kötödésem. A személyesen tapasztalt volt az elsődleges, hogy énem két részre szakadt, a tudatosra és az érzelmire, amelyek mint a nyíló olló szárai, egyre távolabb kerültek egymástól. Ami belsőleg bennem a legnagyobb érzelmi hatást váltotta ki, az a megélt esetek primitívsége, és brutalitása volt. Személyesen és sértettként, az első esetekben csak tolvajlásokkal kerültem kapcsolatba. A későbbiekben szemtanúja lettem egy aljas és véres támadásnak, majd a bíróság folyosóján annak a durva fenyegetésnek; hogy tudjuk ám a lakcímed, ha netán tanúskodni mernél. Végül a munkám során, egy bűnöző cigány agresszív és ismétlődő fenyegetéseivel kerültem testközelbe, aki a mögötte álló mozgósítható horda erejét érezve volt erős. Ezek után volt két olyan eset, amely a környezetemben lévő időskorúak és védtelenek ellen történt, amelyek kiverték a belátásokon alapuló gondolkodás biztosítékát, mai napig nem csituló érzelmeket váltva ki belőlem. Nem akartam felmentéseket keresni többé, haragom elvakulttá tett. Miközben tudtam, hogy nincs igazam. Azért nincsen igazam, mert a haragom mögött ott van egy igen morbid kérdés, amelyet sikerült magamban feltárni, Győrffy Ákos írásának hatására. Ez a kérdés a következő. Szóval hogy „ők”, mármint a cigány bűnözők, miért nem tudnak olyan kulturáltan bűnözni, mint ahogyan mások? Miért nem inkább adót csalnak, fantomvállalkozásokat működtetnek, elektronikus számlacsalásokat követnek el, pártpénzekkel és áfával manipulálnak, bankokban lövöldöznek, mint a többi tisztességes törvénykerülő? Hiszen ezekre a bűnökre sokkal kevésbé haragszunk! Magam is, bár zökkenőkkel, de tudomásul vettem, amikor pár éve, az esti órákban tehergépjárművem ellopása után, jelentős veszteséget kellett elszenvednem. Hajszál hiányzott, hogy addigi munkám semmivé váljon. Meglopásom elkövetői, valószínűleg nem a cigány bűnözők soraiból kerültek ki, ez a bűncselekmény akkoriban nem volt tipikus az etnikum bűnöző rétegeinél.Idáig jutottam a rövid önelemzésben, amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam magamban a cigánybűnözésre kialakult belső reakcióm gyökereit. Azt hiszem haragom összes rétege alatt, ott van valami ösztönös, tudattalan „düh”, ami abban foglalható össze, hogy „ők” mások. És valószínűnek tartom, hogy Győrffy Ákos történetében a CEK megalakulásának okait is, a mássággal kapcsolatos ösztönös reakcióinkban kell keresnünk (utal is erre). Az ösztönös reakciónk (általában), a másság kivetése. Főleg azok a másságok jönnek itt szóba, amelyeket negatív érzelmekkel, és tudattartalmakkal élünk meg. Innen kell továbblépnem. És innen léptek tovább, előttem már nagyon sokan.

Például az előző rendszerben, amely jellegéből fakadóan, központilag próbálta az asszimilációt felgyorsítani. Gondolok itt azon intézkedésekre, amelyek a letelepedéshez, a lakáshoz, házhoz való hozzájutásban nyújtottak kézzelfogható segítséget. Vagy arra, hogy a nagyobb gyárakban ajánlással bírtak a cigány etnikum foglalkoztatási paramétereinek javítására. Vagy arra, hogy az iparengedélyek kiadásánál könnyítéseket élveztek. Azután a rendszerváltozás utáni idők próbálkozásai. Tehát voltak tervek, elképzelések, és tettek is. Csak nem elég jók, nem elég hatékonyak, vagy nem eléggé következetesek. Az eredmény viszont alig mérhető. És mi történne, ha most kiállna valaki elénk, és azt mondaná, hogy ő mindent tud a helyzet orvoslásához. Hát először is az, hogy nem hinnénk neki. Ennek az összetett problémának nem lehet gordiuszi csomót egycsapással átvágó megoldása. Reformokra lenne szükség, és nincsen olyan reform, amely megvalósulása közben mindenkinek jó. A politikai pártok egy része elhatárolódna a megoldások hogyanjaitól. Magatartásuk leginkább attól függene, hogy a következő választásoknál, az ügyhöz való pozitív vagy negatív viszonyulásukkal, a szavazók mekkora rétegeire tudnának hatással lenni. A média szolgáltatók riporterei, az utcán vadásznának a járókelőkre, mi a véleményük a kényes részletekről. Náncsi néni, és Józsi bácsi nyilatkozna az ország nyilvánossága előtt, hogy szar az egész. Az esti kommentelő műsorokban, szakértők szednék sorokra, és szétbeszélnének mindent, ahogyan szokták. Úgy telítődne túl tartalmaiban a kérdés, hogy a megoldás kísérletéhez egy lépésnyivel nem kerülnénk közelebb. Esetleg kapna még a rendőrség egy-két milliárdot.
Pesszimizmusom ellenére sem tudom komolyan venni Jan Slota gúnyos kiáltványát. Ehelyett úgy érzem, hogy felkarolni és támogatni kellene egymást, abban az igen könnyen nevetségessé váló szerepeinkben, amikor kimondjuk, hogy igenis van jövőnk. Addig kell ezt ismételgetnünk, amíg a tüdőnkben levegő van. Tudom, naiv vagyok, soraim inkább ellenkezést, mint szimpátiát váltanak ki. A közös jövőnkben való hit, kigúnyolható demagógiává értékcsökkent a jelenben, szemben az uralkodó, divatos, önsajnáló értelmiségi attitűddel. Úgy tűnik, mintha nem ismerném problémáink feneketlen mélységeit és alapvetéseit, saját magamra ragasztva ezzel a jószándékú együgyűség bélyegét.Én azt gondolom, hogy van megoldása a cigányok ügyének. Nem külön és nem elszakadva a többi társadalmi problémánk megoldásának kísérleteitől. Hogy ne tudjuk egymás szemére vetni a következőket: „ a magyar állam cserbenhagyta saját polgárait”. Mert nincsen arra mód, hogy a polgárság ne vívja meg az elhalasztott forradalmait. Amelyben saját személyiségi jogait vívja ki. Segíthetne ebben az értelmiség, a szellemi elit összefogása. Az írószervezetek újraegyesülése. Írástudóink példamutatása a közös beszélgetésekre. A szándék és akarat felmutatása. Jelzéseik, hogy felismerték a napi politikát félresöprő összefogás kiáltó szükségességét.Mindenkire szükség van. Talán még egy magamfajta vidéki segédmunkásra is. A nagyokra azért, hogy irányt szabjanak; meghozzák egyességeiket. Rám és a többi névtelenre meg azért, hogy példáikat megismételhessük az élet közterein. Szükségünk van egymásra.

..

.

Felborult sorrend

Január 14.-én jelent meg Borbély Szilárd cikke a Litera oldalán. Elérhetősége: http://www.litera.hu/hirek/nemvolthanem
Ide, a blogomba mentem a szerző gondolataira írt reakciómat. Titokban reménykedtem, hogy lesz egy kis vita. Készültem a folytatásra…


Felborult sorrend

Túltettem magam azon a csekélységen, hogy kompetencia híján, nem bátorságra, inkább botorságra vall itteni hozzászólásom. Mégsem szeretném, ha a továbbiakban hűtlen lennék ehhez az önként bevállalt botorsághoz.

Úgy hozta a véletlen, hogy az ország állapotáról szóló jelentést, először hétköznapi, otthoni ruhában olvastam végig. Azonban a második nekifutásra már felkészültem, fehér inget, nyakkendőt és fekete öltönyt kerítettem magamra. Érezve, hogy kijár az ünnepélyesség, ezekben az emelkedett percekben, amikor jövőképünk elhalálozása feletti gyászt élem át. Morcosan pötyögök a klaviatúrán, miközben botor, Janus-arcú szavaim fedezéke mögött, biztos vagyok magamban.
Hiszen országunkat, népünket, nemzetünket és jövőnket féltő írást olvasok. Megbecsülésem jeléül, már régebben felcímkéztem számukra egy külön fiókot, és most meglepődve látom, milyen gyors ütemben szaporodnak a jelenkor szerzőinek figyelmeztető, intő és óvó szavai, a régi, megsárgult lapok felett.
Szeretném hinni (sajnos nincsen más a kezemben), hogy „a hó, a csend, halálos didergés, a döbbenet” nem temet minket maga alá, hanem az izmok összehúzódására kényszerít.
Üljük már körbe közös asztalunkat, és ne kelljen fel senki addig, amíg el nem magyaráztuk egymásnak, hogy vezetőink útmutatásait követve, vesztesei voltunk két világháborúnak! Ne álljon fel egyikünk sem, amíg tudomásul nem vettük, hogy ezután kollektív büntetés következett, ahol az igazságot a győztesek igazsága és szabályai jelentették, életképtelen diplomáciánk arcrángatózása kíséretében.
Nincsen jövőnk, múltunk tudomásulvétele, és az egymásra épülő események megértése nélkül. Ezután már egyszerű, következménynek tekinteni a következő közel fél évszázadot, amelynek utolsó legnagyobb társadalmi átalakulását, a rendszerváltás jelentette. Az időközben valami furcsa egyenlősdiséghez szokott társadalom tagjainak, ezután végig kellett nézni egy gyorsított ütemben pergetett filmet. Ennek a filmnek a tudomány már régebben címet adott, mint eredeti tőkefelhalmozás, csak erős idegzetűeknek való epizódjai. Gyakorlatilag a társadalom vagyonának széthordása, felvásárlása és szabadrablása a hazánkba interpretált modernizált film témája és tartalma. És mi végignéztük az előadást, új vezetőink, új ígéreteire koncentrálva. Most meg valahogy az államcsőd közelébe kerültünk, én nem is értem hogyan.
De mindezek után is, véleményem szerint, a nemzeti érzés, nem hamis pátoszok és illúziók polgárok karjába adott infúzióját jelenti, hanem a jó és rossz tudomásulvételét, a megtörténtek megértését, és népünk történetének kudarcainkon felülemelkedő szeretetét. Jó lenne (és ezek csak vágyak) ha a szellemi elit, képes lenne irányítani nemzeti ön-értésünk folyamatait. Borbély Szilárd egységes felületként kezeli az elitet, nem tudom miért. Mivel jelenkori problémáink között magasra emeli fejét, hogy az elit, átpolitizáltsága miatt, nem tudja felvállalni azokat a feladatokat, melyekre hivatott lenne, melyre képességekkel rendelkezik. A közösségeinkre hatni tudók, képtelenek túltenni magukat, „riválisaik” világnézeti és politikai különbségein, állóháborúra, lövészárok építésre, tartós sárdobálásra rendezkedve be. Igaz, hogy képzettek, hogy elitek, mégsem értenek meg egy olyan rangsort, amelyet fontos lenne érteniük, és amelyet más népeknél az összefogás pillanataiban érteni látszanak.
Azt, hogy először is embernek születtünk. Férfiaknak és nőknek. Ezt követően magyarok vagyunk. Kultúránk van, beszéljük nyelvünket, itt élünk. És minden más ezután következik, világnézeteink és politikai meggyőződéseink is, harmadrangú dolgok. Még tisztelnünk is lehetne egymást, ezen másságainkban.
E sorrendet az aktuálpolitika felborítani igyekszik. Sajátos indokokat őrizgetnek a mellényzsebben.

Portyázások a múltban 11.

A véletlen dobta vissza látómezőmbe e lenti, alig öt hónapja általam írt gondolatcsokrot. (Többen, közöttük magam is, a Baltazár naplójában megjelenő bejegyzés hatására olvastuk el Győrffy Ákos; A seholban c. írását.) Csak öt hónap, mégis távolabb vagyok saját gondolataim tartalmától és azok megfogalmazási módjától, mint más sokkal-sokkal régebbi írásaim esetében. (Miért?)

Tényleg jó írás Győrffy Ákos szövege. Felráz, egy-két percre kinyitogatjuk szemecskéinket, rácsodálkozunk, lúdbőrözünk, elgondolkodunk, aztán megy tovább az élet. Ha egyszer így van helyünk „modern emberként” a világban! Félrevezető azonban a mondatvégi felkiáltójel, mert a szerző, aki megfogalmazott egy aktuális korképet, tudatja velünk, hogy ez igazi kórkép. Hasonló hangulatú és tartalmú írás a föld sok országában megfogalmazódhatna adott jelenjeikben, máshol is történnek olyan aktualitások, amelyek nyomában megszülethetne, egy végkövetkeztetéseit tekintve is hasonló eszmeiséget és mélységeket takaró gondolatsor. Bár a „riport” jelenlegi témája és motorja itt speciálisan helyi, mégis éreznie kellene az írónak, hogy globális jelenségekre nyit. Mivel a közöny és a kiábrándultság nem igazi hungarikum. Ezt a falatot egyszerűen nem tudom lenyelni. Ezzel a módszerrel, mint olvasót és befogadót nem kell nemzeti érzéseimben még mélyebbre nyomni, ilyen irányú állapotomban amúgy is a béka segge alatt vagyok. Egyszerre és egyidőben jók és rosszak a következtetések. Mert lehet így élnünk, a permanens szégyen és megalázottság állapotában, ha ennyire vagyunk képesek. A felelősség elmaszatolásának érzem nemzeti lelkiismeretünk ostorozását, egy olyan ügyben, ahol a döntéshozók megnevezhetők. És miután elmaszatolja a felelősséget -szétosztja a közösségre- ezek után kénytelen a líra magasságaiba menekülni. Hiszen ha nem ezt teszi, akkor politizálni lenne kénytelen.
Az elmúlt héten körülbelül százötvenezer ember haláláról értesültem a médiákból. Megpróbáltam átélni, megpróbáltam beleélni magam, de már nem vagyok rá képes. Évek óta fogadom a hírműsorokból áradó világot, bevallom elfásultam. Valamiféle öntudatlan és önmagam előtt sem tisztázott védőburkot vontam magam köré a földi lét szörnyűségeivel szemben. Azokkal a szörnyűségekkel szemben, amikről a hírcsatornákból, de akár könyvekből, írásokból értesülök. És valóban, úgy veszem észre, hogy ez a védőháló már a közvetlenül megélt valóságos életemben is ott van körülöttem, arctalanná tesz, miközben magam is elkerülöm, hogy a körülöttem élők arcaiba belenézzek. Például a nálam sokkal szegényebbek arcaiba. Mert az életeikbe már régóta nem merek belenézni. Olyan szégyent érzek, amelyen semmiféle gyónás, semmiféle kollektív bűn vagy bűnösségtudat nem segít. Nincsen olyan Isten mely feloldhatna. De feloldást akkor sem kaphatok, amikor a gazdagokra nézek. Azt mondják, nem vagyok elég ügyes, elég kezdeményező, elég bátor, elég szorgalmas. Micsoda dolog, hogy gyermekeimnek nem tudok fizetős felsőfokú tanulmányokat biztosítani. Micsoda dolog, ha olyan életindulásra kényszerítem őket, amit még egy koszos ajándéklakással sem tudok segíteni. Úgy érzem valami védőhálót kellene magam köré vonni!! És úgy érzem, terelik a figyelmem, mint pulikutyák a nyájat. Lehet ezek után azt mondani, hogy közönyös vagyok, szabad ledegradálni magatartásom, de csak annak szabad ezt megtennie, aki számomra a helyes utat megmutatja. Például jelen esetben azt, hogy ebben a konkrét történetben nekem milyen cselekvési lehetőségeim vannak. Ki az, aki mozgósít, kihez és hogyan csatlakozhatom? Ha valóban az irodalom feladata annyi, hogy jó írások szülessenek, akkor a szerző már megtette a dolgát. Megírta, amit meg kellett írnia.
Egy internetes irodalmi oldal fiatal főszerkesztője, talán két éve, egy íróval szerepelt együtt a televízióban. Még valami rövid vitaféleség is kibontakozott közöttük, amit a műsorvezető fejcsóválva igyekezett a szőnyeg alá seperni. Az író azt nyilatkozta, hogy az ő személyes felelőssége, a dolgok és történések mesteri szintű bemutatása és ábrázolása, nem pedig az eseményekben való aktív részvétel. Ő író, nem pedig résztvevő. Az internetes oldal főszerkesztője ezen felháborodott, és felvetette, hogy ez kevés, nem lehet csupán passzív krónikás az irodalmár. Nem „jegyzetelgethet” kényelmes írói székéből szemlélve életünk, testet és lelket dermesztő viharait. Nem szabadna az irodalmiság biztonságos partján állva, fényképezni, filmezni, jól szerkesztett mondatokkal leírni egy fuldoklás történéseit. Teszem hozzá, nem írói, emberi kötelesség a példamutató magatartás „megcselekvése”.
Ezek után mit kell holnap cselekednem, ha az utcán elmegy mellettem egy hajléktalan? Ott, azon a helyszínen ahol a seholból jövők és a seholba igyekvők összetalálkoznak.

Időpont kérés

André Breton

A jó versnek teljes csődbe kell vinnie az intellektust.

Ez a követelmény a nyelv magától éretetődőnek számító technikai funkciójának, az érthető közlésnek a megtagadását jelenti, amelynek a helyére azután egy speciálisan fantasztikus animációs(?) technika kerül, olyan produktumokkal, amelyek intellektuális érthetetlenségénél már csak a szépségük szenzuális szuggesztivitása nagyobb, legalább is olyan költők esetében, mint amilyenek Rembaud és Maltomé(?) voltak.

(Kunszt György: Értékválság az építészetben és a modern szakralitás

Kedves André Breton!

Nem értünk egyet. Felvetődik bennem, hogy rosszul fordítottak, később meg az, hogy a csőd szónak más-más értelmezése él bennünk. Tudod, még igazi közmegegyezéseink sincsenek arról, hogy mi is a jó vers. Nem véletlenül szúrtam előző mondatomba, ezt a közmegegyezés kifejezést. Hiszen a jó versnek valamiféle köze, leginkább ahhoz van, amit a róla alkotott közmegegyezéssel lehet kapcsolatba hozni. Volt nekem egy nagyon kedves ismerősöm, végzett iskoláit illetően, az irodalmi tudományok doktora volt, maga is versíró ember. Sajnos már nincsen közöttünk. Ő is, mint sokan mások, jó verseket írt. A közmegegyezésre beadott igénye azonban válasz nélkül maradt. Folytassam..?

A címmondat második felével sem vagyok teljesen elégedett. Már miért kellene csődbe vinnie az intellektust? Beismerem mégis, hogy gyakran és sokszor előfordul ez a csődbevivés, a jó versek olvasásakor. Annyiban vitáznék, hogy „kell”. Szerintem, ez a „hatás” folyamatának csak egyik lehetősége, amely mégsem jelent törvényt. Talán még örülhetünk is annak, hogy léteznek és vannak olyan jó versek is, amelyek nem viszik csődbe az intellektust. Olvasásuk közben intellektusunk épül és megerősödik.

Szívesen elbeszélgetnék ezekről veled. Ha megkérhetlek, keress nekem egy időpontot.

Barátsággal: Tibor

Portyázások a múltban 7.

(Kánon a digitális korban címmel, konferencia megtartására került sor még 2003-ban a BME Oktatói klubjában. A dokk vezetői, pontosabban Babarczy Eszter felkérték az irodalmi kikötő látogatóit, hogy reagáljanak a témában, kedvük szerinti hosszúságban és mélységben, megadva azt az irányulást, hogy a kánon értelmezési területe a kultúra vonatkozásában értendő. Valójában a cím ezek után a következő módon alakulna: kulturális kánon a digitális korban. Én négy rövidebb részletben tettem fel hozzászólásomat, amely most egy utólagos szöveggondozás után kerül fel e felületre. )

A kérdés körül topogva, megpróbálom magam számára érthetővé átdolgozni. Tehát, mi a követendő irányadó szabály, pontosabban mi a mérték, a kultúra területén, a digitális korban, vagyis korunkban.
Jól kérdezni már önmagában művészet, de ezt a ragyogást most én személyesen nem érzem, (egyéni dolog), mivel számomra hiányzik a kérdésből az a konkrétság, ahová a gondolatok célkeresztjét rá lehetne irányítani. Pontosan azt fedi homály, hogy mire kíváncsi a kérdező. Persze az is lehetséges, hogy a rátekintésnek a címben megadott nagytotálja akaratlagos a kérdés megfogalmazójától, mivel az általa megadott téma, még ezek után is érdekes tud maradni. E nyugtalanító érdekesség még tovább fokozódik azáltal, hogy a becserkészéséhez vezető útra is rá kell találni, ösvényt keresni, először még csak a kérdés felé. Ha ez így van, akkor megpróbálok most egy olyan közeledést választani, ahol saját gondolataim csapásán viszonylag kényelmesen és főleg gyorsan haladhatok.

A kultúrához való kapcsolódásunk jelenében, egy hármas tagozódás fő irányait lehet kitapintani, amelyek nem választódnak el mereven egymástól. Mik ezek a tagozódások?
Az első: a kultúra elszenvedésének és elsajátításának időszaka. Ez az elsajátítás jellemzően; csecsemő, gyermek, tanuló és ifjú életszakaszainkban történik, a későbbi építkezések alapjainak lerakása miatt, a legfontosabb és legmeghatározóbb szakasz. Eltekintek most attól a körülménytől, hogy ideális esetben és elvileg a folyamat életünk végéig is eltarthat. (Idős családtagom, nyolcvan éves kor felett kezdett számítógépes tanfolyamra járni, valamint angolt tanulni hozzá. Ez, és a hasonló esetek azonban inkább kirívóak, nem az átlagteljesítményeket és átlagérdeklődéseket mutatják.)
A második időszak: amikor a lerakott alapokon, mint többé-kevésbé aktív és tudatos FELNŐTT FOGYASZTÓK jelenünk meg. Ez a periódus, döntően a „felnőtt” életkorunkat jellemzi, és hogy biológiai életkorunk területén mikor zárul le, az most közömbösnek tűnik számomra.
Harmadik időszak: a kultúra átadásának ideje. Szaporodási szokásaink alapján (jellemzően 20-35 év) már a felnőtt korunk elején megkezdhetjük a megtanult kultúra családon belüli átadását, főleg ha a gyermek a fent említett szakasz elején születik.
A felvázolt folyamat során, az információ felvevőből, információ hordozóvá, majd kulturális információink átadóivá leszünk. Átadjuk gyermekeinknek azokat a kultúr-pofonokat, kultúr-simogatásokat, üres, félig telt vagy teli ajándékkosarakat, amiket mi kaptunk családunktól, történelmi korunktól és a társadalmi környezettől, valamint azt, amelyre egyéni szorgalmunk és képességeink alapján szert tettünk. Mindezek összeerjedve bennünk, magatartásformáinkban, véleményeinkben és végső soron cselekedeteinkben összegződnek.

Az eddigiekben elmondottak, természetesen csak egy megközelítése a kérdésnek, mivel a közelkerüléshez más szerkezetek és felosztások is elképzelhetők. Nem többre volt jó tehát e hármas szerkezet, mint hogy konkretizálni tudjam magam számára a kérdést, ami valószínűleg arra a területre összpontosít, hogy milyen változásokat hozott a fentebb említett tagozódásokon belül a digitális kor, amelyben új kulturális információhordozó és információ átadó eszközök nyertek létjogosultságot, és terjedtek el.
Még mielőtt saját korunkat, mint digitális kort jellemeznénk, nézzük át címszavakban, vázlatszerűen, mik voltak az előzmények és feltételek, amelyekre a mai technika vívmányi ráépülhettek.
Az első feltétel az írásbeliség, és az írástudás kialakulása, nem mai, bár meglepően rövid idő óta terjedt el, ha történelmi távlatokban gondolkodunk. A írott kultúra áramlásának második nagy forradalma, a könyvnyomtatás felfedezése és elterjedése volt. Azon időszak után, mikor a könyvnyomtatás, újságmegjelenés már igazi ipari folyamattá vált, gondolok itt az egyre csökkenő kézi, és ezzel kapcsolatban az egyre növekvő gépi munkafolyamatokra, már színre is lépett először a néma majd a hangosfilm, majd pár évtizedes csúszással a televízió.
A kép és hangrögzítés, a képek és hangok tárolásának és tetszés szerinti időben és helyen való előhívásának lehetősége, olyan meteor becsapódást jelentett az emberi kultúrára, aminek hatásait jelenleg csak becsülhetjük, mivel még tart a folyamat. Még ki sem hevertük az első sokkot, már jött a következő becsapódás: a számítógép és az internet, felrobbantva maga körül mindent, főleg azokban a vonatkozásokban, amik a kultúrák helyhez kötöttségét és mindenki által való hozzáférhetőségét jelentik. Azután egy új szuperjárművön, amelynek kormányát a kép és hangrögzítés új eszközei, dinamikus motorját a számítógép és az internet adja, közénk robogott a kulturális globalizáció, ami önmagában bonyolultabb jelenség, mint a rendszer összes többi eleme.
Ezek után, gondolhatjuk, majd lenyugszanak és leegyszerűsödnek a dolgok, és elválik az ocsú attól, amitől el kell válnia. És majd megtanulunk, új dolgaink között felegyenesedve járni, büszkén körbenézni. Hiszen ezek csak eszközök, amelyek felborították kulturális vizeskancsónkat, és majd talpára állítva, tiszta vizet öntünk bele. Tehát akkor ez itt a kérdés? Hogy, hogyan használjuk azokat az eszközeinket, melyeket egymásnak találtunk ki? Kerül e valaha tiszta víz a kultúra kancsójába, vagy mint már ezer évek óta; a tudomány halad, az ember marad?
Ha a mai korunk érdemli ki a digitális jelzőt, akkor milyen változásokat láthatunk, a „nem digitális” korokkal szemben?
Legszembeötlőbb az a változás, ami a kulturális információhordozó és átadó eszközöknél ment végbe, és ami meghökkentő módon, nem csak új formát, de ezzel együtt új tartalmakat is hozott. Nagyítsunk rá az élet első szakaszára, a csecsemő, gyermek és tanuló korra, ahol is megtanuljuk, „elszenvedjük” azt a kultúrát, amelybe beleszülettünk.
Az élőbeszéd és a beszédkultúra megtanulása a „digitális korig” jellemzően azokban a pillanatokban valósult meg, amikor a gyermek konkrét fizikai és élő kapcsolatban hallgatta a felnőttek beszédét, a hozzá intézett szavakat és mondókákat, versikéket, dalocskákat. A felsoroltak maguk is kulturális képződmények, népi rigmusok, vagy tettenérhető szerzők alkotásai. Tehát a gyermek első találkozása a kultúrával az őt körülvevő felnőttek élőbeszédjén keresztül, egy öröklött és bevált módszer mentén jött létre. Később a könyvek elterjedésével, ezek az eszközök kiegészültek a látvánnyal, gondolok itt a képes, verses mesekönyvekre. Mi a helyzet a jelenben, egy most született csecsemőt milyen kultúrahordozók vesznek körül?
Amiket az előbb felsoroltunk, azok megmaradtak, de jött még egypár új vendég. Ezek, (átlagos jóléti életszínvonal esetén) a rádió, a televízió, a zenét szolgáltató berendezések, a digitális gyermekjátékok, és a számítógép. Ki nem látott napjainkban 6-8-10 hónapos csecsemőt tévét nézni, ki nem látott olyan családokat és szülőket, akik órákra odaültetik a picit a TV elé, vagy videofilmet, DVD-ét bekapcsolva, a járókát a televízió elé helyezni. A csecsemő életében az új információhordozók jelenléte kézzelfogható valóság, nem lehet a szemét eltakarni, oda néz, ahol mozog és történik valami, ahová a szülei tekintete is irányul. Meg lehet mérni azt az eltelt időt, amelyet az új eszközök lefoglalnak a figyelem idejéből. Ezek nem felszíni jelenségek, hanem határozott hangsúlyeltolódások, amelyek annyiban tekinthetők torznak vagy negatívnak, amennyiben a régi állapotot kiálltjuk ki ideálisnak. És még annyiban, ha ezek az eszközök hamis módon, vagy egyáltalán nem közvetítenek kultúrát.

Tehát a gyermek a mondókákkal egyszerre tanulja meg a reklámverset, vagy rosszabb esetben az elsőt már meg sem tanulja. Amikor reklámverset tanul, akkor nem csak beszédet és beszédkultúrát hallgat, hanem a hozzácsatolt színes képet, mint látványt, valamint zenét és ütemet. Egyszerre van kiszolgáltatva minden érzékszerve, és már csak az hiányzik, hogy valamelyik ügyeletes sztárunk kinyúljon a képernyőből; tisztába rakja és megetesse.
A digitális kor, az első támadását, csecsemő és aprógyermek korunkban intézi, itt valami nagyon megváltozott. A változás mögött egy egyszerű tény áll, mégpedig, hogy új információhordozó és közvetítő eszközök jelentek meg, amelyek mintegy mágnes, magukhoz vonzzák a gyermek érdeklődő és a környezetével ismerkedő pillantásait.
Az óvodai és az azt követő iskolai időszakban a kimozdult egyensúly megpróbál helyére billenni, mivel az elsajátítandó tananyag még jellemzően a régi kulturális közvetítőkön, az élőbeszédes előadásokon és az írott szövegekből való tanuláson keresztül jut el a tanulókhoz hazánkban. Az oktatás konzervativizmusa miatt (pénzhiány, egyebek) még csak próbálgatja az új kultúraközvetítő technikai eszközöket. Az instabil helyzet azon állapotban figyelhető meg leginkább, ahol az érzekei teljes kiszolgálásához szokott fiatalt, már nem tudják felcsigázni a régi információhordozók, azok közül is a könyv, mivel egyszerűen információszegényé vált megjelenítő eszközeiben. Az új felhozatal, ahol a hang, forma, szín, cselekmény, izgató v. megnyugtató aláfestő zene mind együtt és egyszerre működik, hozzászoktatja a befogadó szellemét a luxuskiszolgáláshoz, és utána, amikor kezébe kerül egy regény, akkor már öntudatlanul hiányolja azokat a szellemi késztermékeket, illusztrációkat és mankókat, amikhez hozzászokott. Amely hozzászokás után a képzelőereje rutintalanná vált, a régi ingerszegény információhordozók által közvetített tartalmak befogadására.
Az eddigiekben leírtak és felsoroltak természetesen csak tendenciák és irányvonalak, de feltárásuk segít megérteni azt, hogy milyen alapokon nyugszik a digitális kor kulturális kánonja, irányában és szerkezetében, és majd ezen eszközök tüzetesebb vizsgálata a tartalmi változások lehetséges magyarázatául is szolgálhat. Egy példa erre:
Azok a fiatalok, akik csecsemő korukban, a fentiekben vázolt tökéletes kiszolgáltatásban részesültek; a kellő tréning hiányában képzeletük és fantáziájuk beszűkül, gondolkodási és kritikai tevékenységeik csökkennek, A képzelet szabadságán és tréningjén keresztül manifesztálódik a szellem.
Gondolkodásunk színes, ha színes a képzeletünk és a fantáziánk. Ha ezek a képességeink vérszegények, akkor gondolkodásunk tárgyszerű és kritikátlan marad, és az elénk tett kulturális kánonokból természetesen a legcsillogóbb felé fordulunk, amin már nem is kell gondolkodni. A legcsillogóbb felület pedig nem szégyenlős, és gátlástalanul veti le azt a ruháját, amit sokáig kultúrának hittünk, de mára kiderült, hogy csak egyszerű szórakoztatás (pl.: a mozifilm útja a szappanoperákig). A szórakoztatást pedig a szórakoztatóipar működteti, a legnagyobb és leggyorsabb megtérülés elve alapján, ami egyenes úton vezet a tömegigények kiszolgálásához. A tömegigényeket pedig: felmérni, kielemezni, manipulálni, befolyásolni és irányítani kell és lehet. Műszerek kerülnek a kísérleti nézőkre, ahol mérik vérnyomásváltozásukat, izomtónusukat, a bőr izzadását, a szemmozgások irányát és gyakoriságát, a szívdobogás változásait. A hatáskeltés új tudománya ez, ahol soha sem a tudással van baj, hanem a leginkább ott kell keresni a bajokat, hogy milyen célokra használjuk az új tudást. És ez itt már nem eszköz, hanem maga a tartalom.

Továbblépve a csecsemő és gyermekkoron, elérkeztünk ahhoz a szakaszhoz ahol a kulturális alapok megszerzése után (és életkor szerint is) fogyasztókká válunk. Ebben a periódusban, megvásároljuk azt a kultúrát, amihez felnőttünk: a belépőjegyek és az információkat közvetíteni tudó eszközök megvásárlása révén. Tehát a gondolatot, cselekményt, történetet, verseket, képeket a könyvekben, majd ugyanezeket a felsoroltakat a hang és a mozgókép hatásaival kiegészítve a mozi filmekben és a televízióban, a videó és DVD filmeken, vagy zenét hallgatva a zenei berendezéseken. Ezeken kívül, kulturális információkhoz juthatunk a számítógép írott szövegei, álló és mozgóképei, vagy zenéi előhívásával. A hagyományosnak mondott eszközök továbbra is élnek, némelyik agonizálva, némelyik felvillanó reneszánszban, ezek: színház, balett, operett, opera, színdarab, hangversenyek, kiállítások, tárlatok stb. A kínálat igen erős, már csak az a kérdés, hogy a fogyasztói társadalomban, ki és mit tud ebből megfizetni. A fogyasztónak választania kell az elé tálalt kultúrából, egyrészt igényszintje, másrészt pénztárcája szerint, a napi munka és a napi családi feladatok elvégzése után.
A legerősebb kínáló a szórakoztatóipar, főleg azon szegmense, amely a televízióból áramlik. Ez a legolcsóbb, mivel bevételeit jellemzően a reklámokból szerzi. Fő célkitűzése a nézettség és a tömegigények kielégítése és befolyásolása. A tőke a profittermelő képessége miatt beszállt a bizniszbe, ahol bármit is csinál, minden pillanatban kultúrát is közvetít egyben. Hogy milyent? Valamilyent, de ezen belül meghatározhatóan: szín, forma, látvány, mozgás, kép, hang, beszéd stb. kultúrát.
Mit tud tenni a hagyományos információhordozókra építő rész, például a könyvkiadás? Vagy szeletet kér a tortából, és tömegigényeket elégít ki, vagy pedig támogatásokra pályázik, kuncsorog, kéreget. Jobb esetben, szeretné kielégíteni ez elit igényeit, melynek soraiba ezek után már beletartozik mindenki, aki nem elégszik meg a tömegkultúrával. Aki nem csak tapsolni és nézelődni, hanem még gondolkodni is szeretne kulturális tevékenységeiben. Ezért visszamenekül a hagyományos információhordozókhoz, és magára marad. Egy lángok nélküli könyvégetés korában élünk. A televízió elfoglalta helyüket a családok könyvespolcain.

(Írásom jellemzően a tömegkultúrával foglalkozott. Most, így öt év távlatából rátekintve, és helyére téve; úgy érzem, hogy talán egy beszélgetés vitaindító szerepét tudná betölteni.)

Portyázások a múltban 6.

(véleménykülönbség Antallal szemben, 2008)

„Nem lehetek gyermekimitátor. Sem öleb, sem öleb-verseket író. Csak "vadász" - de ez nem baj, hiszen atavisztikus kapcsolatban állt mindig is a költészettel-festészettel-színjátszással. Nálam meg majd most kapcsolódik össze” - írod.

Úgy érzem, értettelek. Keresed a saját helyed az életben, a művészetben, és ezen belül a költészetben. Nincsen ezzel semmi baj, mindahányan megjárjuk több-kevesebb átéléssel, több-kevesebb őszinteséggel és alapossággal ezt az utat. Egyikünk csendesebben, másikunk harsányabban, és még ezer egyéni arccal, egyéni életleleménnyel, egyéni vérmérséklettel, egyénileg összekaparászott tudással találjuk fel naponta újból a spanyolviaszt. Egyikünkben több az érzelem, másikunkban több a tudatos gondolkodásra való igény. Egyikünknek fontosabbak a testiség üzenetei, amíg a mellette állónak más dolgok jelentik élete sava-borsát. Hihetetlen különbségekkel és más részről hihetetlen azonosságokkal veszünk részt az életben, át és megélve, látszatra oly hasonló, látszatra oly különböző sorsainkat.
A költészet felosztása „öleb” költészetre, és „igazi” költészetre, azonban véleményem szerint, nem helyes. Akkor sem, ha érzékelhető valóság van szavaid mögött. „Mintha az „öleb” költészet lenne az „igazi” költészet”- írod. „A „sajnálnom kell, hogy tessen” versek költészete az igazi?’- kérdezed. És ezután látszólag védhetetlen mattot jelentesz be a következőkkel: „Hiszen kik voltak az első művészek? A vadászok.”
A helyzetet azonban rosszul idealizáltad meg, ennek veszélyére szerettelek volna figyelmeztetni előző beírásommal. Ez volt a futóhomokra való építkezés pillanata Nem kell az „öleb” kifejezésed leminősítő hangja. Ezek után úgy teszel, mintha értenél, pedig nem értesz. És azt mondod: -csakhogy-. A következőket állítod:
„Az első versek között lehettek altató mondóka-dünnyögések! Valóban. És "szép valamik" otthon a tűz körül, amíg a férfiak vadásztak. Nők is lehettek "első művészek", igen. Csakhogy azt az óriási lelki megrázkódtatást, amit a nagyvadak (például a barlangi medvék megölése) jelentett, este a tűznél fel kellett dolgozni még. És ez nem "behízelgő" költészet volt, hanem "objektum" ábrázoló. (A barlangi medve mozdulathű megjelenítéséhez nem férhetett kétség.)”

Valóban fontos dolgokról beszélsz. De arról hallgatsz, hogy ezek egyszerre hatottak más fontos dolgokkal együtt. Mert ennél a jelképes esti tűznél sok mindent kellett feldolgozni még. A barlangi medve elűzése vagy elejtése, a sikeres vadászat megélése nem jelentett kizáró prioritásokat. Esetleg időlegest, vagy adott csoporton belül eluralkodót. Fel kellett dolgozni még ezen felül, azt az örömöt, ami a tavasz közeledtét jelezte. Vagy például egy másik törzs támadását, és a sikeres területvédés harcait. A győzelem mámorát. Máskor, csonka tábortűznél kellett feldolgozni a sikertelen harcot, a gyászt, a vereséget, a fájdalmat. A gyilkolás, a vér, a haláltusák látványát. Szárazság idején, az eső várását. A ragadozóktól, a kiismerhetetlen természeti eseményektől való félelmet. A menekülés félelmét. Az éhezést. A Nagyi halálát. A jóllakottság, az ütem és a dal és a nemiség örömeit. Hegyek megmászásának dicsőségét. Az alkonyat szépségének csodálatát. A gyermekvárást, a gyermekelvesztés szomorúságát. Titkok jelenlétét. Keserűséget, örömöt, csalódást, vágyakozást, a társra-találás ujjongását, a társ elvesztésének gyászát, elmúlt dolgok visszatértének csoda-várását. A fiatal erő túláradását, az öregség fázékonyságát, elszótlanodását.
A felsorolt dolgok mind-mind benne voltak azokban a valóságos esti tüzekben. Ahol a tűz melegétől felhevülve, a csoportok tagjaiban is felgyulladt a tűz. Ilyenkor táncolni kezdtek.
Ugráltak és énekeltek. Utánozták az állatok mozgását, a virágok ringását, a madarak röptét, előadták egy vadászat történetét. Felkapva egy-egy szót, rikoltoztak, kiabáltak, gyászoltak, jajgattak és skandáltak.
Nincsen kizárólagos atavisztikus kapcsolata a vadászatnak az ősköltészettel- festészettel- színjátszással. Életünk teljes keresztmetszetét fedik le az atavisztikus kapcsolatok.