Felborult sorrend

Január 14.-én jelent meg Borbély Szilárd cikke a Litera oldalán. Elérhetősége: http://www.litera.hu/hirek/nemvolthanem
Ide, a blogomba mentem a szerző gondolataira írt reakciómat. Titokban reménykedtem, hogy lesz egy kis vita. Készültem a folytatásra…


Felborult sorrend

Túltettem magam azon a csekélységen, hogy kompetencia híján, nem bátorságra, inkább botorságra vall itteni hozzászólásom. Mégsem szeretném, ha a továbbiakban hűtlen lennék ehhez az önként bevállalt botorsághoz.

Úgy hozta a véletlen, hogy az ország állapotáról szóló jelentést, először hétköznapi, otthoni ruhában olvastam végig. Azonban a második nekifutásra már felkészültem, fehér inget, nyakkendőt és fekete öltönyt kerítettem magamra. Érezve, hogy kijár az ünnepélyesség, ezekben az emelkedett percekben, amikor jövőképünk elhalálozása feletti gyászt élem át. Morcosan pötyögök a klaviatúrán, miközben botor, Janus-arcú szavaim fedezéke mögött, biztos vagyok magamban.
Hiszen országunkat, népünket, nemzetünket és jövőnket féltő írást olvasok. Megbecsülésem jeléül, már régebben felcímkéztem számukra egy külön fiókot, és most meglepődve látom, milyen gyors ütemben szaporodnak a jelenkor szerzőinek figyelmeztető, intő és óvó szavai, a régi, megsárgult lapok felett.
Szeretném hinni (sajnos nincsen más a kezemben), hogy „a hó, a csend, halálos didergés, a döbbenet” nem temet minket maga alá, hanem az izmok összehúzódására kényszerít.
Üljük már körbe közös asztalunkat, és ne kelljen fel senki addig, amíg el nem magyaráztuk egymásnak, hogy vezetőink útmutatásait követve, vesztesei voltunk két világháborúnak! Ne álljon fel egyikünk sem, amíg tudomásul nem vettük, hogy ezután kollektív büntetés következett, ahol az igazságot a győztesek igazsága és szabályai jelentették, életképtelen diplomáciánk arcrángatózása kíséretében.
Nincsen jövőnk, múltunk tudomásulvétele, és az egymásra épülő események megértése nélkül. Ezután már egyszerű, következménynek tekinteni a következő közel fél évszázadot, amelynek utolsó legnagyobb társadalmi átalakulását, a rendszerváltás jelentette. Az időközben valami furcsa egyenlősdiséghez szokott társadalom tagjainak, ezután végig kellett nézni egy gyorsított ütemben pergetett filmet. Ennek a filmnek a tudomány már régebben címet adott, mint eredeti tőkefelhalmozás, csak erős idegzetűeknek való epizódjai. Gyakorlatilag a társadalom vagyonának széthordása, felvásárlása és szabadrablása a hazánkba interpretált modernizált film témája és tartalma. És mi végignéztük az előadást, új vezetőink, új ígéreteire koncentrálva. Most meg valahogy az államcsőd közelébe kerültünk, én nem is értem hogyan.
De mindezek után is, véleményem szerint, a nemzeti érzés, nem hamis pátoszok és illúziók polgárok karjába adott infúzióját jelenti, hanem a jó és rossz tudomásulvételét, a megtörténtek megértését, és népünk történetének kudarcainkon felülemelkedő szeretetét. Jó lenne (és ezek csak vágyak) ha a szellemi elit, képes lenne irányítani nemzeti ön-értésünk folyamatait. Borbély Szilárd egységes felületként kezeli az elitet, nem tudom miért. Mivel jelenkori problémáink között magasra emeli fejét, hogy az elit, átpolitizáltsága miatt, nem tudja felvállalni azokat a feladatokat, melyekre hivatott lenne, melyre képességekkel rendelkezik. A közösségeinkre hatni tudók, képtelenek túltenni magukat, „riválisaik” világnézeti és politikai különbségein, állóháborúra, lövészárok építésre, tartós sárdobálásra rendezkedve be. Igaz, hogy képzettek, hogy elitek, mégsem értenek meg egy olyan rangsort, amelyet fontos lenne érteniük, és amelyet más népeknél az összefogás pillanataiban érteni látszanak.
Azt, hogy először is embernek születtünk. Férfiaknak és nőknek. Ezt követően magyarok vagyunk. Kultúránk van, beszéljük nyelvünket, itt élünk. És minden más ezután következik, világnézeteink és politikai meggyőződéseink is, harmadrangú dolgok. Még tisztelnünk is lehetne egymást, ezen másságainkban.
E sorrendet az aktuálpolitika felborítani igyekszik. Sajátos indokokat őrizgetnek a mellényzsebben.