Hiányérzet

Visszatérő hiányérzet, és a befejezetlenség érzése fog el, amikor egy régebbi írásomra gondolok. Elégedetlenségem nem azzal van, ami tartalmilag belekerült a sorokba, sokkal inkább azzal, ami kimaradt belőlük. Az bánt, hogy az általam megtalált összefüggést, és az abból eredő következtetéseket, miért nem bontottam ki sokkal részletesebben, érthetőbben. Azt hittem, elég csak utalnom az analógiára, és ez automatikusan kiváltja az olvasóból, az analógia részletes értelmezését. Tévedtem. A beszélgetés eredeti színtere Balla D. Károly blogja volt: http://bdk.blog.hu/2008/06/08/a_fermi_paradoxon_es_a_nagy_filter

Hangyahíd

Az „ember” régóta nézegeti az űrt. A világnak azon szegmensét, amelyet először még úgy érzékelt, hogy a „feje fölött”, fent terül el. Megfigyelte a csillagok mozgását, elrendezését, helyzetét. Rájött, hogy a körülöttünk lévő világnak története van, megpróbálta kitalálni, miről szólhat ez a történet. Ezek voltak az első, minden valamilyen fokú civilizációs ismeretekkel rendelkező népcsoportok világmagyarázatai, teremtéstörténetei. Ma már tudjuk, hogy van egy olyan világ, ahol egyes hagyományos értelmezéseink nem működőképesek. Kiderült, hogy a lent és fent „földi kategória”. Sok minden más is kiderült. A technikai fejlődés, lehetővé tette, hogy az ember kiterjessze érzékszervei határait, olyan dolgokat lásson meg, amelyet szeme természetes állapotában nem lenne képes látni, hallhassa, amit füle közvetlenül nem hallana, és megérinthesse a létezés olyan végleteit, amelyekhez egyrészről az ujjai túl durvák, másrészről, az araszai végtelen kicsinyek. A megfigyelések, tapasztalások száma megsokasodott. A megsokasodott tapasztalatok felületet adtak, hogy új világmagyarázatok jöhessenek létre. A modern világmagyarázatok egyetlen területen különböznek a régiektől. Ez a különbség sem kicsi, leginkább a körülöttünk lévő világ: a „tárgy” ismeretének valós és mérhető kiterjedésében mutatkozik. Ami ezek után következik majd, az már egyszerűen és szárazon tudomány. Ahol már a tudományok eszközeit használja fel az ember, egy mindent magába foglaló történet megismeréséhez. Körbenéz a földön, és azt mondja; a sokszázezer fajból egyedül én vagyok „értelmes”. Figyel, és kérdést fogalmaz meg. Azt kérdezi, lehetséges, hogy az értelem képességét egy nagyobb térben is egyedül birtoklom? Azután tovább tapasztal, tovább gondolkodik. Később másik kérdést fogalmaz meg. Mégpedig, hogy ha az értelem itt a földön létrejött, akkor az bizonyos kedvező feltételek fennállása mellett, lehetséges, hogy nem privilégium, hanem egy világméretű törvényszerűség? A kétfajta kérdés ezek után megtanul, egymás mellett élni, egymásra hatni. Majd saját merészségétől is megijedve, tovább tolja a gondolatok határait. Azt kérdezi: lehetséges, hogy nem csak olyan módjai vannak a létezésnek, ahogyan a mi fajunk teszi, ahogyan mi azt a földön megszoktuk? Végül is mi az élet, mi az élet, mitől és hogyan működik? Ha egyáltalán nem bizonyos, hogy csak egy általunk és földünkön „gyakorolt eljárás”, akkor milyenek lehetnek más formájú magasrendű megnyilvánulásai? Keressük meg, figyeljük ki, hol lehet a világban még értelem! Majd ezután tapasztalatok, közvetlenül érzékelhető eredmények hiányában gyorsan újból a teóriákkal operál. Azt mondja: miután nem találjuk a nyomokat, nem látjuk a jeleket, lehetséges, hogy létezik egy Nagy Filter, egy működési mechanizmus, amely belső szűrőként meggátolja az értelmes élet hosszú távú megmaradását? A kérdés jogos, számomra mégis valahogyan mesterkélt.
Pár tíz éve figyelik tudósaink, gondolkodóink a világűrt a technika mai lehetőségeivel. Ezen rövid idő alatt maga a megfigyelés is kezd külön tudománnyá válni. Galaktikus méretű teátrumok kommunikációs tudományává. Nem a megismerés folyamatának kutatására gondolok, az már régebbi tudomány, sok-sok kérdéssel, hanem közvetlenül erre, az értelmes élet jeleit kutató figyelőállásokra. Az új tudomány fél szemét azonban a folyamatosan szaporodó és rétegződő társtudományokon tartja. Képet, tisztább képet szeretne kapni arról, hogy egyáltalán mi az, amit keresnünk kell, mik lehetnek az univerzumban jelen lévő értelem egyetemes mozdulatainak lenyomatai, vagy világítótornyainak jelzései. Nagy építményekkel, vagy „rajzokkal” üzenhetnénk?,- kérdezték a fészekelhagyást fantáziáló első korszakokban. Hány éve is, talán száz? Nemsokára fényjelekre gondoltak, hogy nagy fényszórókkal kellene jeleket adni az űrbe. Pár évvel később már rádiójeleket küldtek és kerestek. Manapság már olyan felvillanások után kutatnak, amelyeket általunk ismert természetes jelenségek nem produkálhatnak. Az általunk ismert törvények megszegésének felvillanásait, akár a látható fénytől teljesen elvonatkoztatva.
Véleményem szerint a Filter elmélet, logikai paradoxon. Belső ellentmondását abban látom, hogy azt állítja; az értelem nem tudja kikerülni, megkerülni, a számára rejtőzködő csapdákat. A problémamegoldás folyamatában magát a problémamegoldást kérdőjelezi meg.

A hangyák nem tudnak úszni. Intelligencia szintjük: hozzánk képest hangyányi. Ez még akkor is igaz, ha az intelligencia mérésére szolgáló feladatokat, csaló módon szabtuk magunkra. El kell ismernünk, hogy az életbemaradáshoz eleget tudnak. Például, saját testükből hidat készítve fogódzkodnak össze, és átkelnek bizonyos vízi akadályokon. Sokan elpusztulnak, miközben a továbbjutók megkerültek egy Filtert, az úszni- nemtudás filterét. Miben nyilvánul meg az emberi faj által birtokolt értelem különleges magasrendűsége, ha még ezt a primitív mutatványt sem tudja majd, a saját színvonalán bemutatni?