(véleménykülönbség Antallal szemben, 2008)
„Nem lehetek gyermekimitátor. Sem öleb, sem öleb-verseket író. Csak "vadász" - de ez nem baj, hiszen atavisztikus kapcsolatban állt mindig is a költészettel-festészettel-színjátszással. Nálam meg majd most kapcsolódik össze” - írod.
Úgy érzem, értettelek. Keresed a saját helyed az életben, a művészetben, és ezen belül a költészetben. Nincsen ezzel semmi baj, mindahányan megjárjuk több-kevesebb átéléssel, több-kevesebb őszinteséggel és alapossággal ezt az utat. Egyikünk csendesebben, másikunk harsányabban, és még ezer egyéni arccal, egyéni életleleménnyel, egyéni vérmérséklettel, egyénileg összekaparászott tudással találjuk fel naponta újból a spanyolviaszt. Egyikünkben több az érzelem, másikunkban több a tudatos gondolkodásra való igény. Egyikünknek fontosabbak a testiség üzenetei, amíg a mellette állónak más dolgok jelentik élete sava-borsát. Hihetetlen különbségekkel és más részről hihetetlen azonosságokkal veszünk részt az életben, át és megélve, látszatra oly hasonló, látszatra oly különböző sorsainkat.
A költészet felosztása „öleb” költészetre, és „igazi” költészetre, azonban véleményem szerint, nem helyes. Akkor sem, ha érzékelhető valóság van szavaid mögött. „Mintha az „öleb” költészet lenne az „igazi” költészet”- írod. „A „sajnálnom kell, hogy tessen” versek költészete az igazi?’- kérdezed. És ezután látszólag védhetetlen mattot jelentesz be a következőkkel: „Hiszen kik voltak az első művészek? A vadászok.”
A helyzetet azonban rosszul idealizáltad meg, ennek veszélyére szerettelek volna figyelmeztetni előző beírásommal. Ez volt a futóhomokra való építkezés pillanata Nem kell az „öleb” kifejezésed leminősítő hangja. Ezek után úgy teszel, mintha értenél, pedig nem értesz. És azt mondod: -csakhogy-. A következőket állítod:
„Az első versek között lehettek altató mondóka-dünnyögések! Valóban. És "szép valamik" otthon a tűz körül, amíg a férfiak vadásztak. Nők is lehettek "első művészek", igen. Csakhogy azt az óriási lelki megrázkódtatást, amit a nagyvadak (például a barlangi medvék megölése) jelentett, este a tűznél fel kellett dolgozni még. És ez nem "behízelgő" költészet volt, hanem "objektum" ábrázoló. (A barlangi medve mozdulathű megjelenítéséhez nem férhetett kétség.)”
Valóban fontos dolgokról beszélsz. De arról hallgatsz, hogy ezek egyszerre hatottak más fontos dolgokkal együtt. Mert ennél a jelképes esti tűznél sok mindent kellett feldolgozni még. A barlangi medve elűzése vagy elejtése, a sikeres vadászat megélése nem jelentett kizáró prioritásokat. Esetleg időlegest, vagy adott csoporton belül eluralkodót. Fel kellett dolgozni még ezen felül, azt az örömöt, ami a tavasz közeledtét jelezte. Vagy például egy másik törzs támadását, és a sikeres területvédés harcait. A győzelem mámorát. Máskor, csonka tábortűznél kellett feldolgozni a sikertelen harcot, a gyászt, a vereséget, a fájdalmat. A gyilkolás, a vér, a haláltusák látványát. Szárazság idején, az eső várását. A ragadozóktól, a kiismerhetetlen természeti eseményektől való félelmet. A menekülés félelmét. Az éhezést. A Nagyi halálát. A jóllakottság, az ütem és a dal és a nemiség örömeit. Hegyek megmászásának dicsőségét. Az alkonyat szépségének csodálatát. A gyermekvárást, a gyermekelvesztés szomorúságát. Titkok jelenlétét. Keserűséget, örömöt, csalódást, vágyakozást, a társra-találás ujjongását, a társ elvesztésének gyászát, elmúlt dolgok visszatértének csoda-várását. A fiatal erő túláradását, az öregség fázékonyságát, elszótlanodását.
A felsorolt dolgok mind-mind benne voltak azokban a valóságos esti tüzekben. Ahol a tűz melegétől felhevülve, a csoportok tagjaiban is felgyulladt a tűz. Ilyenkor táncolni kezdtek.
Ugráltak és énekeltek. Utánozták az állatok mozgását, a virágok ringását, a madarak röptét, előadták egy vadászat történetét. Felkapva egy-egy szót, rikoltoztak, kiabáltak, gyászoltak, jajgattak és skandáltak.
Nincsen kizárólagos atavisztikus kapcsolata a vadászatnak az ősköltészettel- festészettel- színjátszással. Életünk teljes keresztmetszetét fedik le az atavisztikus kapcsolatok.
„Nem lehetek gyermekimitátor. Sem öleb, sem öleb-verseket író. Csak "vadász" - de ez nem baj, hiszen atavisztikus kapcsolatban állt mindig is a költészettel-festészettel-színjátszással. Nálam meg majd most kapcsolódik össze” - írod.
Úgy érzem, értettelek. Keresed a saját helyed az életben, a művészetben, és ezen belül a költészetben. Nincsen ezzel semmi baj, mindahányan megjárjuk több-kevesebb átéléssel, több-kevesebb őszinteséggel és alapossággal ezt az utat. Egyikünk csendesebben, másikunk harsányabban, és még ezer egyéni arccal, egyéni életleleménnyel, egyéni vérmérséklettel, egyénileg összekaparászott tudással találjuk fel naponta újból a spanyolviaszt. Egyikünkben több az érzelem, másikunkban több a tudatos gondolkodásra való igény. Egyikünknek fontosabbak a testiség üzenetei, amíg a mellette állónak más dolgok jelentik élete sava-borsát. Hihetetlen különbségekkel és más részről hihetetlen azonosságokkal veszünk részt az életben, át és megélve, látszatra oly hasonló, látszatra oly különböző sorsainkat.
A költészet felosztása „öleb” költészetre, és „igazi” költészetre, azonban véleményem szerint, nem helyes. Akkor sem, ha érzékelhető valóság van szavaid mögött. „Mintha az „öleb” költészet lenne az „igazi” költészet”- írod. „A „sajnálnom kell, hogy tessen” versek költészete az igazi?’- kérdezed. És ezután látszólag védhetetlen mattot jelentesz be a következőkkel: „Hiszen kik voltak az első művészek? A vadászok.”
A helyzetet azonban rosszul idealizáltad meg, ennek veszélyére szerettelek volna figyelmeztetni előző beírásommal. Ez volt a futóhomokra való építkezés pillanata Nem kell az „öleb” kifejezésed leminősítő hangja. Ezek után úgy teszel, mintha értenél, pedig nem értesz. És azt mondod: -csakhogy-. A következőket állítod:
„Az első versek között lehettek altató mondóka-dünnyögések! Valóban. És "szép valamik" otthon a tűz körül, amíg a férfiak vadásztak. Nők is lehettek "első művészek", igen. Csakhogy azt az óriási lelki megrázkódtatást, amit a nagyvadak (például a barlangi medvék megölése) jelentett, este a tűznél fel kellett dolgozni még. És ez nem "behízelgő" költészet volt, hanem "objektum" ábrázoló. (A barlangi medve mozdulathű megjelenítéséhez nem férhetett kétség.)”
Valóban fontos dolgokról beszélsz. De arról hallgatsz, hogy ezek egyszerre hatottak más fontos dolgokkal együtt. Mert ennél a jelképes esti tűznél sok mindent kellett feldolgozni még. A barlangi medve elűzése vagy elejtése, a sikeres vadászat megélése nem jelentett kizáró prioritásokat. Esetleg időlegest, vagy adott csoporton belül eluralkodót. Fel kellett dolgozni még ezen felül, azt az örömöt, ami a tavasz közeledtét jelezte. Vagy például egy másik törzs támadását, és a sikeres területvédés harcait. A győzelem mámorát. Máskor, csonka tábortűznél kellett feldolgozni a sikertelen harcot, a gyászt, a vereséget, a fájdalmat. A gyilkolás, a vér, a haláltusák látványát. Szárazság idején, az eső várását. A ragadozóktól, a kiismerhetetlen természeti eseményektől való félelmet. A menekülés félelmét. Az éhezést. A Nagyi halálát. A jóllakottság, az ütem és a dal és a nemiség örömeit. Hegyek megmászásának dicsőségét. Az alkonyat szépségének csodálatát. A gyermekvárást, a gyermekelvesztés szomorúságát. Titkok jelenlétét. Keserűséget, örömöt, csalódást, vágyakozást, a társra-találás ujjongását, a társ elvesztésének gyászát, elmúlt dolgok visszatértének csoda-várását. A fiatal erő túláradását, az öregség fázékonyságát, elszótlanodását.
A felsorolt dolgok mind-mind benne voltak azokban a valóságos esti tüzekben. Ahol a tűz melegétől felhevülve, a csoportok tagjaiban is felgyulladt a tűz. Ilyenkor táncolni kezdtek.
Ugráltak és énekeltek. Utánozták az állatok mozgását, a virágok ringását, a madarak röptét, előadták egy vadászat történetét. Felkapva egy-egy szót, rikoltoztak, kiabáltak, gyászoltak, jajgattak és skandáltak.
Nincsen kizárólagos atavisztikus kapcsolata a vadászatnak az ősköltészettel- festészettel- színjátszással. Életünk teljes keresztmetszetét fedik le az atavisztikus kapcsolatok.
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése